A következő interjúval emlékezünk meg Szilvire, a Budapest Pride-ot szervező Szivárvány Misszió Alapítvány elnökére. Az interjú eredetileg a Velünk beszélj, ne rólunk című könyvünkben jelent meg:  

„Miskolcon születtem, szüleim egyedüli lányaként, amit kicsit sajnálok is. Valószínűleg sokkal több dolgot megkaptam egykeként, ami egy sokgyerekes családban nem annyira alapvető, de mindig nagyon hiányzott, hogy legyen valaki mellettem, aki nem felnőtt, és akivel lehet cinkosnak lenni a szülők ellenében. Nem igazán bandáztam kamasz koromban, inkább színházba, moziba jártunk a legjobb barátnőmmel. Akkor kezdtem kibontakozni és tágítani a világom határait, amikor elkerültem otthonról és Budapestre költöztem. Ez 19-20 éves korom körül kezdődött.

Gyerekkoromban nagyon jó tanuló voltam. Az ember gyerekkorában több mint a fél életét az iskolában tölti, ez nekem is meghatározó volt. Mindig jól tanultam, bár az általánosban ez inkább tűnt stréberségnek. Angolos osztályba jártam, és nagyon jó voltam angolból. Néha rólam másolták a házit páran, máskor csúfoltak. A gimnáziumot, a Hermant sokkal jobban szerettem. Az egyébként természetes volt, hogy jól tanulok. Ez egy olyan elvárás volt, amit teljesítettem.

Kamaszkoromban nagy Neoton rajongó voltam – egy kicsit még mindig az vagyok. Most már nem hallgatom, de pár éve elmentem barátokkal egy jubileumi koncertre, fantasztikus élmény volt. Szóval kiskoromban a szórakozás egyrészt a zenehallgatás volt, másrészt pedig a filmek. Szinte naponta jártam a videokölcsönzőbe, megnéztem mindent, és rengeteg VHS kazettám volt. Még ma is megvan a kb. 500 darabos gyűjteményem, mert egyszerűen nem tudtam megválni tőle. Az 1980-as évektől a 2000-es évekig minden film a kisujjamban volt. Ez alapozta meg, hogy a Pride-ba is a filmfesztiválon keresztül kerültem be. Az volt az első kapocs, hogy a filmfesztiválon én voltam a programfelelős.

Az aktivizmust nem tudom elválasztani a saját coming out-omtól, ami 20 éves koromban történt. Leérettségiztem, és tudtam, hogy nem akarok Miskolcon maradni. Nagyon szerettem a független filmeket, olyanokat, amiket nem vetítettek Miskolcon. Láttam, hogy Budapesten sokkal nagyobb a filmes kínálat, rengeteg a lehetőség, és azt éreztem, hogy nekem valahogy ide kell jutnom, mert itt akarok élni. Az egyetem volt az irány: az ELTE-re felvételiztem amerikanisztika szakra. Első évben nem vettek föl, de a következő évben is próbálkoztam, és akkor sikerült. Onnantól hangsebességgel kinyílt a világom. Új embereket ismertem meg. Kb. fél év sem volt, hogy tudatalatti, nem is felfedezett érzésekből eljutottam addig, hogy leszbikus vagyok. Utólag nagyon érdekes és izgalmas, de akkor félelmetes és ijesztő időszak volt, ugyanakkor hatalmas adrenalin-sokkokkal teli. Félelmetes, mert tudtam, hogy egy olyan részemet ismerem meg és bontogatom, amit a többségi társadalom stigmatizál. Nagyon emelkedett is volt: a félelemmel együtt tudtam, hogy valami olyasmi történik velem, amitől összeállnak a dolgok. Ez 1998 körül volt.

Becsatlakoztam az akkor kezdődő leszbikus baráti-aktivista közegbe, és nagyon sok jó kapcsolatot szereztem, melyek egy része máig tart, vagy ha nem is, nagyon jó szívvel gondolok arra az időszakra. Így kerültem a Labriszba is. Nagyon szerettem volna a tűz közelében lenni, ami miatt Budapestre költöztem: ott lenni, ahol történnek a dolgok. Meg akartam tudni, hogy mit lehet itt csinálni. Elég visszahúzódó voltam és nehezen barátkoztam, és azt gondoltam, hogy valahogyan a kellemest a hasznossal kellene kombinálni. Ezt arra is akartam használni, hogy saját magamat elfogadjam. Akkoriban, a saját előbújásom utáni első pár évben félelmetes dolog volt egy másik ember szemébe nézni és azt mondani, hogy leszbikus vagyok. Ezért azt gondoltam, hogy olyan emberek között kell lennem, akik elfogadják magukat, és attól nekem is jobb lesz, rám is ragad valami. Másrészt olyan nőkkel is találkozni akartam, akik szintén leszbikusok. Barátokat, szerelmeket akartam. Ez manapság is gyakori: sokan azért önkénteskednek, mert új kapcsolatokat keresnek.

A szakmámnak nincs köze az amerikanisztikához, hanem egy másik nagy hobbimhoz, a számítástechnikához kapcsolódik. Web-fejlesztéssel és web-designnal foglalkozom szabadúszóként. Az elején sokkal jobban érdekelt az aktivizmus, mint a fizetett munka. Jobban beleraktam magam az olyan dolgokba, amikért nem kaptam pénzt. Amit úgy csinálok, hogy még pénzt sem kapok érte, azt igazán csinálni akarom. Most már azt mondanám, hogy ami szívügyem, azt mindenképp csinálom, akár fizetnek érte, akár nem. Így vagyok most a Pride-ban végzett munkával, amit önkéntesként végzünk mindannyian.

2007-ben az akkori Pride szervezők megkérdezték, hogy lenne-e kedvem filmeket beszerezni a filmfesztiválra. Mondtam, persze. Én válogattam és szereztem be a filmeket, az első pár évben a leszbikus tematikájú filmeket, később pedig már mindenfélét. Akkor még csak ezt csináltam, nem is jártam a gyűlésekre, mert a filmfesztivál teljesen elkülöníthető része volt a kulturális fesztiválnak. A második évben már bementem a szervezői gyűlésekre is, mert érdekelt. Évről-évre egyre jobban magába szippantott. 2009-ben már kuratóriumi tag voltam, 2012 körül pedig azt vettem észre, hogy én vagyok a rangidős, és az előző elnök leköszönése után én léptem a helyére.

Az egy privilégium, ha valaki önkéntes munkát tud csinálni. Én ezt megtehetem. Nem sokan engedhetik meg maguknak, hogy az életükből heti több órát olyan dologra fordítsanak, amiért nem kapnak pénzt, de mégis beleraknak munkát. Ez jellemzően egy középosztálybeli luxus. Én tudom, hálás vagyok érte, és csinálom is.

Szemben az olyan országokkal, ahol nagy hagyományai vannak az önkéntes munkának, Magyarországon általában van egy olyan hozzáállás, hogy ha bármi probléma van, azt mondják az emberek, hogy „de miért nem csinál valaki valamit? Csináljon már valaki valamit!” Az emberek maguktól nem annyira szeretnek mozgolódni, hanem mindig azt várják, hogy valaki más csinálja. Történjen már végre valami, de azt valaki más csinálja. Ez nem teremt éppen ideális alapokat az aktivizmusnak, az önkéntes munkának.

Magyarországon szerintem még csak rakosgatjuk az LMBTQ [leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer] mozgalom alapjait. Viszonylag kevesen, kb. 30–50-en dolgoznak különböző LMBTQ szervezetekben és azokon kívül aktívan. Többen két-három szervezetnek is a tagjai vagy önkéntesei egyszerre. Itt is dolgozom, ott is dolgozom, itt se kapok pénzt, ott se kapok pénzt. Túl vagyunk terhelve, és nagyon kevés a fizetett állás.

Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a Budapest Pride-nál olyanok szervezeti légkört teremtettünk, amiben a közös munkánkat érintő személyes dolgainknak is helye van. Nincs olyan, hogy én most dolgozni jöttem, senkinek semmi köze ahhoz, hogy milyen problémám van máshol, inkább dolgozzunk, gyerünk, gyerünk! Nem a hatékonyság az első, hanem az ember. Ez alapvetésünk. Olyan nincs, hogy az ügy fontosabb az embernél. Mindig bejelentkező körrel kezdünk, ahol mindenki elmondja, hogy van, milyen állapotban érkezett dolgozni, azt is, ha sikerült a vizsgája és fel van dobva, és azt is, ha nagyon rosszul érzi magát valami miatt, és ezért nem tud teljesen a munkára koncentrálni. Ha konfliktusaink vannak, az az első, hogy megbeszéljük ezeket, mert hisszük, hogy nem lehet úgy dolgozni hatékonyan egy csoportban, ha közben kimondatlan és megoldatlan feszültségek vannak közöttünk.

Vannak szupervíziós alkalmaink is: ez egyfajta szakmai személyiségfejlesztés, ahol sor kerülhet személyközi konfliktusok megoldására, és a tevékenységünkkel járó szakmai és személyes problémák átbeszélésére. Ez egy önismereti folyamat is. Mindenről tudunk beszélni, ami bármilyen módon érinti a csapatmunkát. Nagyon támogató és szeretetteljes közeg. El sem tudnék képzelni jobb helyet, ahol dolgozni tudnék. Ez nagyon sok mindent megér. Az egyik legnagyobb siker, hogy olyan teret alakítottunk ki, amibe baromira jó érzés bejönni, és ott lenni, és ott együtt dolgozni teljes átláthatósággal, nyitottsággal és szeretettel. Nagyon büszke vagyok rá, mert nagy részem volt és van benne, hogy ez így van.

2013-ban indult meg az a folyamat, amelynek részeként a Budapest Pride csapat elkezdte magát jobban definiálni. Manifesztót írtunk, amiben megfogalmaztuk, hogy miben hiszünk és mit gondolunk. Feminista és antirasszista LMBTQ szervezetként határoztuk meg magunkat. Ekkor kezdtük a szupervíziókat és a tudatosabb csapatépítést is. Szervezetként az interszekcionalitás fontosságát hangsúlyoztuk, vagyis azt, hogy különböző kisebbségeket nemcsak hogy hasonló elnyomások érnek, de ezek az elnyomások összeadódnak. Különösen fontos, hogy az identitások nem elvágólagosak: vannak roma meleg emberek, vannak fogyatékossággal élő leszbikusok, vannak mélyszegénységben élő transzok.

A legnyilvánvalóbb örömöm az aktivizmusban az, amikor július eleje van, és emberfeletti munka után ott vagyunk az Andrássy úton az otromba walkie-talkie-val a fülünkben. Mindenkinek millió dolga van, de néha szemkontaktust létesítünk a többiekkel, és azt az érzést nem lehet leírni. Az, hogy ezt nagyjából tíz ember hozta össze önkéntes munkával, munkaidő után, heti három esténként, az nagy büszkeség. Ami pedig nem látványos ugyan, de egész évben végigkísér minket, hogy jó odamenni a társaságba. Olyan csapatban dolgozom, ami olyan, mint egy család. Nagyon jó barátok, akik nagyon jó munkakapcsolatban vannak. Ez egy speciális helyzet, nem hiszem, hogy mindenhol így van.

A nyári Budapest Pride felvonulás a legfontosabb eseményünk. A menetet 2007-ben támadták meg először, előtte a felvonulásoknak idilli légköre volt. Pár ezren sétálgattunk transzparensekkel, vidáman és szabadon. Aztán jött ez a nagy lavina, ami még ma is tart, ami abban nyilvánul meg, hogy szélsőségesen homofób és transzfób emberek rendszeresen eljárnak a felvonulás helyszínére és megpróbálják megfélemlíteni a résztvevőket. 2007-ben egyik percről a másikra ránk tört, hogy „te jó ég, mi történt? Ez tényleg egy sörösüveg volt, ami elrepült a fejem mellett?” Amikor ez megtörtént, az szörnyű volt. Addig egy nagyon színes és vidám felvonuló tömeg voltunk, nagyrészt LMBTQ emberekkel, szórakozóhelyek kamionjaival, transzvesztita fellépőkkel. A támadás utáni első évben ezt mintha elvágták volna. Mindenki nagyon megijedt attól, hogy ilyesmi megtörténhetett. Elmaradtak a felvonulás legszínesebb résztvevői. Aki maradt, főleg aktivisták és vonzáskörzetük, az azt mondta, hogy nem hagyjuk és nem félünk. Közben persze féltünk, de a lényeg az volt, hogy ennek ellenére mégis ott voltunk.

Attól kezdve visszaesett a felvonuláson részt vevők száma, és nem volt már az az önfeledt élmény, mint korábban. Nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy lehetne az embereket visszahozni a felvonulásra. Elkezdtünk pozitív üzeneteket gyártani: fontos a kiállásod, gyere, ne félj, itt a helyed, mellesleg a buli is szuper. 2012 körül történt az a fordulat, hogy elkezdtek visszaszivárogni az emberek, de kicsit más lett a tömeg összetétele is. Sokkal több szimpatizáns jött, és sokkal több fiatal. 2013-14-ben már éreztük, hogy sikerült: visszahoztuk a szakadék széléről, és nemcsak hogy visszahoztuk, hanem a köztudatba is bevittük. Még sokat kell dolgoznunk azért, hogy a Pride újra a lehető legszínesebb és a közösség egészét megjelenítő esemény legyen. De most már tudják az emberek, hogy mi az a Pride, és nem ciki, sőt kifejezetten menő dolog eljönni és kiállni emberi jogokért. Sokat dolgoztunk rajta, és nagyon nagy öröm, hogy sikerült.

Annak, hogy a Pride a közbeszéd része tud lenni, fontos szerepe van a közéleti szereplők előbújásainak is. Lakner Zoltán, Alföldi Róbert, Kulka János, Oláh Ibolya és sokan mások is hozzájárultak ahhoz, hogy a fesztivál hivatalos megnyitója egyre fontosabb eseménnyé vált. Sok közéleti személyiség elkezdett kijönni a Pride-ra, és kiderült, hogy sokan már régóta járnak a Pride-ra, csak eddig nem találták meg őket a kamerák. Amikor kormánypolitikusok megszólalnak LMBTQ témában, azt rendszerint homofób vagy transzfób módon teszik, ami szintén sok embert vonz az eseményeinkre, főleg a felvonulásra, mert dühöt és szolidaritást vált ki az emberekből.

Gyakran kapunk a felvonulás után olyan e-maileket, amikben emberek megírják, milyen fantasztikus érzés volt a tömeg részének lenni, és megköszönik az élményt. Sokuk a saját környezetében még titkolózik, de a felvonuláson megélik, hogy elfogadják és szeretik őket, és ez az érzés még hónapokig velük marad. Az annyira gyönyörű dolog, amikor valaki átéli a tömegben, hogy rendben van, hogy nincs vele semmi baj. Körbenéz és boldog, mosolygós emberek veszik körül: nem lát kritikus tekinteteket, morcos arcokat és gonosz pillantásokat, csak elfogadást lát. Ezt mindenképp meg kell élni.

Persze nagyon fontos és jó dolog, hogy egy évben egyszer az Andrássy-n biztonságban megfoghatod az azonos nemű párod kezét vagy úgy prezentálhatod magad a hagyományos nemi szerepek ellenében, ahogy akarod. Lehet, hogy ezt az év minden napján megteheted, de nem azonos mértékben, nem az ország minden pontján, nem minden napszakban és nem minden utcasarkon. De most az a feladat, hogy a Pride még nyilvánosabb tudjon lenni. A mai keretek között, rendőrgyűrűben és kordonokkal körülvéve, a felvonulás nem tud interakcióba lépni a várossal, a környező utcákkal, az emberekkel, nem tud igazán látható lenni. Ezt meg szeretnénk változtatni, mert a felvonulás valódi célját csak így érhetjük el.

Mindig azt mondjuk, hogy azért kell most felvonulni, hogy később ne legyen rá szükség. Én nagyon szeretem a felvonulásokat, én szeretném, ha mindig lenne Pride. Azt is gondolom, hogy a teljes jogegyenlőség és társadalmi elfogadottság még messze van, tehát jó sokáig még egész biztosan meglesz a funkciója, megfeleltetve a változó időknek és igényeknek.

Nem könnyű összeegyeztetni az önkéntes munkát a magánélettel. Sok olyan esetnek voltam tanúja, amikor szervezők párjai nehezményezték, hogy miért vagyunk hétfő este 9-kor is megbeszélésen. Nagy kihívás ezt kezelni. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a párom is Pride szervező. Több mint 4 éve vagyunk együtt és a Pride kapcsán találkoztunk. Ez minden szempontból elég jó dolog.

Amikor elkezdtem önkénteskedni, gyakran megkaptam, hogy miért dolgozom ingyen. Ma már olyan emberek vesznek körül, akik támogatnak, szeretnek, és nagyon fontosnak tartják, amit csinálok. Az LMBTQ közösség is változott közben: egyre többen jelentkeznek szervezőnek és jönnek önkénteskedni a fesztiválra.

A Pride felé közeledve gyakran megszaporodnak a homofób és transzfób megnyilvánulások. Nem vagyunk robotok. A szervezőcsapat túlnyomó része maga is érintett, LMBTQ ember. Nem könnyű újra és újra átélni ezeket a támadásokat és aztán mégis maradni. Hullámokban ránk tör a kimerültség vagy akár a kiégés. Jó párszor volt, hogy annyira kihajtottuk magunkat, hogy aztán hónapokig semmi értelmeset nem tudtam csinálni, semmihez nem volt erőm. Törekszünk rá, hogy vigyázzunk magunkra és egymásra a csapatban, de nem mindig sikerül úgy, ahogy szeretnénk. Valahogy azért mindig túljutunk az ilyen időszakokon.

Az LMBTQ emberek többsége nem bújt még elő, és tudom, milyen szörnyű ezt titokként kezelni. Az életed hatalmas szeletét tartod mindenki elől elzárva. Ezt szerintem nem lehet ép ésszel sokáig csinálni. Szeretném azt mondani, hogy mindenki bújjon elő, aki csak megteheti, de sajnos nagyon sok LMBTQ ember még ma is fizikai vagy egyéb veszélynek lenne kitéve, ha előbújna a környezetében. Emellett ezt tartom az elsőszámú eszköznek arra, hogy az LMBTQ emberek társadalmi elfogadottsága lényegesen nőjön. Amíg valaki nem ismer személyesen transz embereket vagy melegeket, addig sokkal nyugodtabb lelkiismerettel gyűlölheti őket. Azt is látom, hogy az LMBTQ közösségen belül is jelen van a homofóbia és a transzfóbia, gyakran magunkévá tesszük az ellenünk irányuló elnyomást. Magunkat és másokat is cenzúrázni, korlátozni akarunk, megmondani, „hogy kell viselkedni” LMBTQ emberként. Ha továbbadjuk az elnyomást, abból semmi jó nem sülhet ki.

Én egy olyan társadalomban szeretnék élni, ahol gyűlölet helyett szeretet van, ahol versengés helyett együttműködés van, és ahol mindenki az lehet, aki vagy ami akar lenni. Ahol nem kell beleolvadni egy homogén masszába, hanem tényleg mindenki szabadon kifejezheti azt, aki. Ahol nincs elnyomás. Ahol az emberek rendelkeznek önismerettel és tudnak reflektálni magukra. Ahol az emberek felelősséget vállalnak magukért, a tetteikért, és a gondolataikért. Mi nem állunk meg, ezt az utat járjuk tovább. Nem tervezem, hogy bárhová elmegyek innen. Itt leszek addig, amíg hozzá tudok tenni a Pride munkájához szívvel, lélekkel, készségekkel. Minden nappal egyre több embert kell tudatosabbá tenni, így lesz a társadalom napról-napra egy kicsit elfogadóbb és élhetőbb közeg.”

Az interjút készítette: Németh Bálint