- 2023. szeptember 19.
A Közélet Iskolájában az aktív állampolgárság, az önszerveződés és az érdekérvényesítés eszközeit tanítjuk képzéseken és más programokon. Csatlakozz hozzánk, ha te is tennél azért, hogy egyre többen kezdjenek el szerveződni...
Hölgyeim és Uraim!
Három hete kaptam felkérést ennek a kiállításnak a megnyitására. Szégyenkezhetek már miatta, de az első reakcióm mégiscsak az volt: mi közöm van nekem ehhez?
Mi közöm van a hajdanvolt ládavárosok, pincelakások lakóihoz, a lakótelepi játszóterekhez, a lakbéruzsorához, Kassákhoz, a Népszavához meg a kalákába épült kockaházakhoz? Nekem nem ez a kutatási témám. Félre is toltam a levelet, hogy fontos dolgokkal foglalkozzak.
Aztán eszembe jutott a nagyanyám. Ő egy dobozi utcai bérkaszárnyában élte le az életét egy „szoba-konyhás, alacsony mennyezetű, vaskályhafűtésű, udvari bérlakásban ötödmagával” – imádtam nála lenni, pedig a WC is a folyosó végén volt. Mondjuk a háború alatt nem ötödmagával lakott. A gyerekei – köztük apám is – átköltöztek egy szerinte biztonságosabb környéken lakó rokonhoz, az Auguszta-telepi ládavárosba. A nagyanyám apja napszámos volt, nem voltak jó viszonyban. Az öreg élete utolsó éveit egy hajléktalanszállón töltötte a Kerepesi úton, ott is halt meg a 37-ben. Pedig nagyanyám jól házasodott – a férje gazdag családból származott: a nagyapám nénikéje például a főváros 50 legnagyobb adófizetői között szerepelt . Háztulajdonos volt a Ferencvárosban. A Népszavában írtak is a néniről, ez volt a cikk utolsó mondata: „Nem tűrhetjük, hogy továbbra is kiuzsorázzanak minket és követeljük a háztulajdonos ellen a legerélyesebb eljárás megindítását,”
Nem fárasztom tovább Önöket a családom történetével, hiszen egyértelmű a mondandóm: olyan nem lehet, hogy ne legyen közünk így vagy úgy a lakóhelyünkhöz, városunkhoz, az elmúlt évszázadhoz, az itt élők lakáskörülményeihez – és a nyomorhoz, a szegénységhez is.
Hiszen akkor is tagjai vagyunk ennek a közösségnek, a városnak, az országnak, ha elfordítjuk a fejünket. Ha nem akarunk tudomást venni a lakótelepekről, a munkásszállókról, hajléktalanságról, akkor is van hozzá közünk.
Amikor aztán elkezdtem ismerkedni az itt bemutatásra kerülő anyaggal, az első, ami szembetűnő volt, mennyire átszövi ezt a kiállítást a személyesség, sőt, ha úgy tetszik az intimitás. És nemcsak azért, mert ez a történet a mi történetünk, a sajátunk, a rokonainké, a barátainké, a szomszédainké, hanem azért is, mert ennek a közös történetnek a tárgya most, itt éppen az otthonunk.
Az otthonunk, ahová haza megyünk, ahol a társunk mellé fekszünk, ahol a gyerekeink cseperedtek. Létezésünk legintimebb tere, szinte a testünk része, aminek az ajtaját behúzva magunk után biztonságban érezhetjük magunkat.
Olvasom a budafoki barlanglakásokról írt korabeli beszámolókat, amiben ilyen szalagcímek szerepelnek: Rémségek a budafoki barlangváros katakombáiban – Járványfészek a föld alatt —Ázsiai állapotok Budapesttől félórányira … és közben nézem a fotókat az itt élő családokról, emberekről, a lakásbelsőkről. Az egyik fotón a falon képek vannak és feszület. A másikon bevetett ágy előtt ülő asszonyok. Egy pihenő családfő ül a lócán. Egy másik képen gyerekek mosolyognak.
Mintha mindenki azt mondaná: mi itt élünk. Nem ilyen helyen kellene lakni, de nekünk ez az otthonunk. Nem így kellene élni, de ez a mi életünk. A kívülálló jó szándékú borzongása, és a küszöb túloldalán élő ember nézőpontja nehezen kibékíthető.
Ez a kiállítás épp ennek a feszültségnek a feloldására tett fontos kísérlet: A Közélet Iskolája elnevezésű csoport a Kassák Múzeum munkatársaival együtt végzett egyéves kutatómunka eredményeit mutatja be ezen a kiállításon.
Az itt látható anyag elemei sokszínűek: razziákon készült rendőrségi fotók és nemzetközi hírű művészek képei, politikai röplapok és újsághírek, személyes beszámolók és tudományos elemzések adatai – ezekből a mozaikokból azonban hajléktalanságban érintett emberek rakták ki a saját mondataikat. Amit mától láthatunk itt a múzeumban, az nem egy akadémikus koncepció akadémikus megvalósítása, hanem az érintettek saját állításainak (egyébként akadémikus szemmel is profi) megfogalmazása. Valami ilyesmiről ír Grecsó Krsztián az egyik novellájában:
Végigmenni a kötélen? Éppen valami. De okosan leesni, úgy, hogy megütöd magad, szívből, és nem baj – na, ez lenne az új vonal. Bejössz egy neveletlen kutyával, és mondod neki, hogy „hopp, Zokni, hozd vissza!”. A kutyát meg nem is így hívják, vagy szarik rád. De mindenki érti, hogy így van. Ilyen szuttyos az élet, hogy a kutyád szarik rád, vagy egyenesen a más kutyája, de ez így mindenkinek jelent valamit. Ez már új lenne, művészet. Látnád, hogy az van, ami van. És nem az van, ami nincs.
Azzal kezdtem a mondandómat, hogy elsőre nem értettem, hogyan is kerültem én ide – pedig nem először állok ebben a teremben. Két évvel ezelőtt a Kassák Múzeumban az „Összefogás a hajléktalanság kriminalizációja ellen” projekt keretében egy társasjátékot vezettem itt. A társasjáték – a Szociopoly – kereteiben a játékosoknak segélyekből, alkalmi vagy közmunkabérből kell megélniük egy hónapig – egy játéktábla mezőin haladva. A társasjátékból színházi feldolgozás is készült, és ebben a dramatikus változatban szerepel egy kitalált falu kitalált polgármestere is, aki éppenséggel egy korrupt, tisztességtelen, az embereken átgázoló figura. A polgármester a játék közepén kopogtató cédulákat oszt ki a játékosoknak, amivel támogathatják őt, hogy újra induljon a polgármesterségért. Két év alatt 100 előadásunk volt – 4-5 ezer jólszituált, jórészt fiatal, érzékeny ember kezébe adtunk tehát lehetőséget arra, hogy beleszóljon a játékbeli sorsába. 90%-uk támogatta a polgármester jelölését. Sokszor meg is fogalmazták: segélyt, munkalehetőséget vártak cserébe a lojalitásukért.
Az elmúlt hetekben tele volt a sajtó azzal, hogy egy közösség polgára nem mondhatja el a véleményét közösség dolgairól, főként pedig nem próbálhatja meg befolyásolni a mindannyiunkat érintő döntéseket. Hogy erre csak a közösség felkent papjai jogosultak.
Ha végignézik ezt a kiállítást, akkor látni fogják: az emberek nem így gondolták ezt Magyarországon az elmúlt száz évben. Hogy ügyetlenül vagy szervezetten, nyíltan vagy bújtatva, bizakodva vagy rettegve de megpróbálták alakítani az életüket. Bojkottálták a szipolyozó háztulajdonost, védték a putrijaikat, igyekeztek megszervezni a közösségeiket – akkor is, ha ezzel a bármilyen színű zászlót tartó hatalom nem értett egyet. Mert muszáj kimondani, hogy az van, ami van – és nem az van, ami nincs.
Mielőtt arra biztatnám Önöket, hogy tekintsék meg ezt a kiállítást – és hagyjanak rá elég időt – engedjék meg, hogy felkérjem a Közélet Iskolája csoport jelenlévő képviselőit, mondjanak néhány szót ők is magukról.
Köszönöm a figyelmüket!
Fotó: Várady István
Támogatod, hogy egy igazságos országban éljünk, ahol mindenkinek megvan a tudása és képessége ahhoz, hogy kiálljon az érdekeiért
Segíted a magyarországi mozgalmi és civil szféra fejlődését
Hozzájárulsz ahhoz, hogy a képzéseink hosszú távon is mindenki számára elérhetőek legyenek
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.