Őszintén szólva, amikor elvállaltam, hogy beszámolok a felszabadítás pedagógiája képzés harmadik és egyben utolsó hétvégéjéről, nem voltam tisztában azzal, hogy milyen nehéz fába vágom a fejszémet. Véletlenül sem azért, mert olyan eseménytelenül vagy haszontalanul telt volna! Sőt, éppen ellenkezőleg… Azért érzem úgy, hogy nehéz dolgom van, mert nagyon tartalmas, élménydús, bensőséges hangulatban telt napokon vagyunk túl, amelyek mélyen megérintettek és ezt nagyon nehéz olyan mondatokba önteni, amelyeket nem csak én értek és amelyek másban is vágyat ébresztenek a képzés elvégzéséhez.
Nem mintha azt kaptam volna feladatul, hogy vágyat ébresszek, de ha lehetne egy kívánságom, ami nem a saját, hanem a társadalom érdekeit kellene, hogy szolgálja, akkor az az volna, hogy mindenkinek legyen lehetősége megismerkednie Freirével – na nem fizikai valóságában, de szellemében mindenképpen – és a kritikai pedagógiával. Sokkal jobb helyen élhetnénk, ha mindenki megízlelhetné, hogy milyen a demokratikus oktatás, közösen tanulni, milyen tanárnak és tanulónak lenni egyszerre, tudást adni és kapni, csereberélni a gondolatokat. Velünk az történt ugyanis, hogy hatszor nyolc órából hatszor nyolc órán át éreztük egymás egyenrangú partnereinek magunkat attól függetlenül, hogy milyen meglévő tudáskészlettel, diplomával vagy anélkül, kipihenten vagy fáradtan érkeztünk. Egy olyan iskolában tanultunk egy olyan iskoláról, ahol és amiben, ha kérdés merül fel vagy új gondolat, vélemény fogalmazódik meg és kerül kifejtésre, az nem hátráltatja a mindenható tanáristen munkáját, hanem előrébb viszi az egész csoportot.
Mi magunk is megtanultuk az elnyomási viszonyrendszereket könnyebben felismerni, azaz azt, amiben másokat is szeretnénk a képzés elvégzése nyomán segíteni és ezzel párhuzamosan eszközt, vagyis konkrét pedagógiai módszereket is kaptunk arra, hogy ezt kivitelezni tudjuk. Olyan inspiráló beszélgetések résztvevői voltunk, amelyekben lehetőségünk volt egymás eszmefuttatásában alámerülni, folytatni egy gondolatfolyamot, visszafordulni, felbukkanni, majd eltűnni a másik fejében. Mindezt egy türelmes, kedves és nagyon figyelmes csoportban.
A felszabadítás pedagógiája egy életszemlélet, amiről ha egyszer elkezd az ember gondolkodni, akkor nem tudja abbahagyni. Üldözi a metrón, a lakásban, nem hagyja dolgozni a munkahelyén, vele tart az illemhelyre, együtt fürdenek a kádban, éjszaka elalvás előtt még mindig agyal rajta és reggelinél meg azt veszi észre, hogy az ideális negyvenkettő helyett, már négyszázhuszadjára rágja meg a falatot, mert közben elgondolkodott. Egyszerűen nem lehet lekattanni róla, nem lehet lepattintani azzal, hogy bocs, de most nincs erre időm, nem hagy el mindaddig, amíg nem végezte el rajtad a belső munkát, amíg nem formált és alakított át egy másik, máshogy gondolkodó – gondolkodó! – emberré. Egy olyan emberré, aki jobban érti, de legalábbis sokkal nyitottabb a világ dolgaira, embereire és bátrabban engedi szabadjára a kreatív energiáit.
Szóval hálás köszönetem Freirének és azoknak, akik őt inspirálták, hálás köszönetem a nagyon felkészült facilitátorainknak, akik kísértek minket ezen a rendkívül izgalmas úton és a klassz kis évfolyamomnak is! Nagyon remélem, hogy minél többen, minél előbb megtaláljuk azt a csoportot, vagy azokat az egyéneket, akiknek segítségére lehetünk felszabadulásukban a kritikai pedagógia, mint eszme használatával. A képzésre jelentkezve egy módszertant reméltem elsajátítani, amivel majd könnyebbé és élvezetesebbé tehetem az „oktatást”, de annál sokkal többet, egy új életszemléletet kaptam!
Kiss Natália
Fotó: Várady István