Nem vagyok pedagógus, bár mindig annak néznek, és mindig is kacérkodtam a neveléssel, még ha féltem is tőle. Voltak próbálkozásaim, kezdetben a szűkebb szakmámon belül – építészként végeztem – majd a kört tágítva az épített környezeti nevelésnél kötöttem ki. Ez a terület a gyerekek érzékenyítését takarja a legszűkebb környezetük iránt- sok játékkal és kreatív feladatokkal.

Megdöbbentett, hogy ötvenen túl nagyobb szabadsággal közelítem meg a „feladatokat” mint sok kisiskolás, akikkel e munka során találkoztam. Mintha előre programozott válaszok és nézetek töltenék meg már az alsó tagozatosok fejét is, és nagyon nehéz az átprogramozás, illetve a „tárhelyek felszabadítása”. Hiszek abban, hogy szükség van pedagógiai módszerekre, sőt fegyelemre, amely elsősorban a pedagógus munkáját kell, hogy jellemezze. Nem elég sem a jószándék, sem a kreativitás, sem a nyitottság és elfogadás – a nevelés szigorú módszertant igényel, amely az én esetemben sajnos meglehetősen hiányos, dacára minden igyekezetemnek és internetes kutakodásomnak.

Tavaly belecsöppentem az építészetihez képest teljesen más természetű projektbe, részben hátrányos helyzetű középiskolásokkal a rasszizmus, elfogadás témájában tartottam érzékenyítő foglalkozásokat. Volt siker és kudarc. Alkatilag távol áll tőlem a büntetés, és elég rugalmasan tudtam kezelni, ha valaki mélységes unalmában a telefonjához fordult vigaszért. Az viszont nagyon megviselt, hogy fogyatékosnak éreztem a pedagógiai módszereimet, és nem tudtam megfelelően összeszedett maradni, agyban mindig ott lenni, az esetleges negatív visszajelzések esetén is uralni a helyzeteket, és elérni, hogy a sztereotíp megfelelésen túl a gyerekek őszintén megnyíljanak. Egyszóval, túlságosan „tanárnőnek” éreztem magam.

Miközben küzdöttem a feladattal, felfedeztem a Közélet Iskolája képzését, Felszabadítás pedagógiája címmel. Ez az! Épp ez kell nekem! Olyan pedagógia, ami felszabadítja az alanyt, és az egyoldalú nevelést kölcsönös, kétirányú folyamattá változtatja.

Hisz nekem magamnak volt elsősorban szükségem változásra. Bevallom, kicsit mást képzeltem, sokkal inkább pedagógia módszertant és kevésbé társadalomelméleti továbbképzést, de utólag azt kell mondjam, nagyon sok hasznosat tanultam e téren is. Eleve élmény volt azzal találkozni, hogy nem csak én gondolkodom a társadalomról idealista módon az egyenlőség jegyében, és hogy vannak körök, ahol az, amiben hiszek, alaptézis.

Túlkoros mivoltom – a csoportban rajtam kívül talán csak egyvalaki volt, aki még emlékezett az elnök-titkár játékra, amit a fiatalok totál újdonságként üdvözöltek – abban a meglepő tapasztalatban is testet öltött, hogy amikor a tanítás-tanulás fogalomkörre asszociáló testtérképet kellett rajzolnunk, szinte kivétel nélkül negatív asszociációk öltöttek rajzban testet. A kivételt mi képeztük, a szocialista érában nevelkedettek, nyilván nem függetlenül a korunktól, pedig szinte kizárt, hogy a hetvenes évek iskolája rugalmasabb lett volna a kétezres évekénél. Talán ott a különbség, hogy nem életre-halára szólt a tanulás, a természetes különbségek és a társadalmilag elvárt egyenlőség enyhítette a versenyszellemet. A képzés legszomorúbb pillanatai – amelyek megerősítettek abban, hogy az iskolákban igenis helye van a társadalmi egyenlőség és az elnyomás témakörének – azok voltak, amikor a sok fiatal, és hozzám képest sokszoros lehetőségekkel bíró résztvevő beszámolt keserves, olykor fizikailag sokkoló tüneteket okozó iskolai tapasztalatairól.

Minden egyébben azonban végtelenül felszabadító, boldogságot okozó és tanulságos volt a légkör. A legjobb útravaló, hogy – látva a sok tettre kész és ambíciózus fiatal embert – visszatért a hitem abban, hogy érdemes energiát fektetni a nagyon lassan eredményt mutató társadalmi (emberi? személyes?) változások serkentésébe.

Emellett hatékonyan bővült a módszertani tapasztalatom, buzgón lestem a kurzus vezetőit, Udvarhelyi Tesszát és Végh Pannit, hogyan kell frappánsan moderálni egy formátlan tömeget. A mi „tömegünk” persze eleve motivált és elkötelezett emberekből állt, a legnagyobb nehézség, az érintettek érdekeltté tétele csak teoretikus formában, szituációs gyakorlatok formájában volt jelen.

A képzés terjedelménél fogva – háromszor két nap – lényegében nagyon koncentrált ízelítőt kaptunk sokféle módszer és téma sűrű együtteséből, a szövegelemzéstől a szituációs gyakorlatokon át a rajzig és videókészítésig. Frontális előadások és páros, illetve csoportmunka, vendégelőadók – foglakozásvezetők és hátrányos helyzetű csoportok aktivista tagjai – és saját óratervünk alapján lefolytatott gyakorló tanítás, egyszóval a kritikai pedagógia elméletének és gyakorlatának létező összes szegmensét kipróbálhattuk. Jó, nyilván nem az összeset, hisz a dolog lényege épp a rugalmas és folytonos megújulás, de a feszes időkereten belül bámulatosan sokat és változatosat.

Mindezt súlyosbította a fránya vírus, ami a középső kétnapos találkozót a virtuális térbe száműzte.

Részben jobban jártunk, mert így három alkalommal találkoztunk online, de azért volt némi hátránya a dolognak. Többeknek – érdekes módon nem nekünk, öregeknek – nehézséget okozott az online jelenlét során fenntartani a figyelmet. Számomra kellemes csalódás volt, rosszabbat vártam magamtól. Bár először azt hittem, az online forma inkább tudásátadásra alkalmas, a második és harmadik alkalom az ellenkezőjéről győzött meg. Két csoporttársunk tartott interaktív gyakorló foglalkozást, és ez sokkal hatékonyabbnak és emlékezetesebbnek bizonyult, mint a közösen közfelkiáltással megszavazott vendégelőadások az ezt követő alkalommal. Sajnos számomra az első helyszíni alkalom után bevezetett karantén azt is jelentette, hogy nem tudtam megtartani a kívánt gyakorló tanítást, így oklevelet se kaptam, de nem is a papírért jelentkeztem.

Az utolsó, személyesen eltöltött két nap pedig mindenért kárpótolt, valódi felszabadulást hozott a fórumszínház technikájának kipróbálásával, és megható pillanatokat a kerekeszszékes önszerveződés bátorító példájával.

Lexikális muníciót bőven kaptunk egymástól is – a  résztvevők számtalan területről érkeztek a klímavédelem témakörétől a társadalmilag hátrányos helyzetű csoportokkal, sajátos nevelési igényű gyerekekkel illetve más, marginalizált csoportokkal foglakozókig – de elsősorban a kurzus vezetőitől és előadóitól. A sok hasznos ismeret, szakirodalom, jó gyakorlat, inspiráló weboldal a képzés fészbuk oldalán és közös mappájában vár további felhasználásra, mi pedig a Közélet Iskolája öregdiákjaiként maradhatunk kapcsolatban egymással és az iskolával.

Aki pedig ezek után arra kíváncsi, voltaképp mi is az a kritikai pedagógia, aminek három hétvégét szenteltünk, javaslom, nézze meg a csoport által készített, a kurzust lezáró videókat a témában. Mindent elmond, ahogy az elsőre nem túl fantáziadúsan hangzó: Mit jelent számodra a kritikai pedagógia? – kérdést feldolgozták a csoport párokba rendeződött alkotócsapatai.

Tessza és Panni, mindnyájunk nevében köszönet a személyes odafigyelésért, koncentrált tudásátadásért és inspiráló élményekért.

A felszabadítás pedagógiája 2020 tavaszi kurzus képzésvezetői: Udvarhelyi Tessza, Végh Panni

A beszámolót írta: Zöldi Anna résztvevő (építész, újságíró)