Egy kicsit le vagyok törve most, ami természetes szerintem. Épp visszagondolok egy nagyon sűrű és rettentően izgalmas hétvégére. Részt vettem a Közélet Iskolájának a kritikai pedagógia képzésén, ahol sok embert ismerhettem meg. Ezek az emberek mind értékesek a számomra, és mindegyiktől kaptam valamit.

Mi is történt a képzésen? Például belebújtam Rajk László bőrébe rettentő bénán, amikor a NÉKOSZ-ról kellett tanítanom a csoportot. De mi az a NÉKOSZ? Hát, ezt előtte pár perccel tudtam meg. Imádom az ilyen helyzeteket, nem lehet rossz kimenetele, minimum jót nevetünk, de általában még értékes tudást is átadunk egymásnak a történelemről, vagy akár csak a saját gondolkodásmódunkat.

Mi történt még?  Hadd fejtsem ki:

Én a Közélet Iskolájáról már többször is hallottam, sőt, ismerek is olyanokat, akik már részt vettek képzésén, vagy akár tartottak képzést a KIA keretein belül. Ennek ellenére nem tudtam mire számítsak, és ez hihetetlen frissítő és jó! Persze, kritikai pedagógia, hallottam már róla, vannak elképzeléseim, de mégis, a hétvége alatt bebizonyosodott számomra, hogy ez nem egy módszer, ez egy filozófia. Ezért aztán bármilyen módon lehet csinálni kritikai pedagógiát, cél a hozzáállás, párbeszéd és a figyelem. A képzés során ezt megannyi módon volt lehetőségünk megtapasztalni. Már az ismerkedős feladatokban kijött a formabontásnak, és a figyelemnek az ereje.

A lényeg az volt, hogy tudjunk kapcsolódni egymáshoz, nem pedig az, hogy megtudjunk dolgokat a másikról, és megosszunk dolgokat magunkról. Ez egy hatalmas különbség szerintem, felelősséget kaptunk, és közösség lettünk már azelőtt, hogy igazán megjegyeztük volna egymás nevét.

Ez a fajta hozzáállás végig érezhető volt a hétvége során. Sosem az volt a lényege egy feladatnak, hogy olyan igazán teljesítsük a várt eredményeket, hanem az, hogy ismerjük meg magunkat, ismerjük meg egymást, és leginkább, kapcsolódjunk azáltal, hogy egymást tanítjuk, és együtt dolgozunk. Akár a másikat rajzoltuk körbe, akár közösen értelmeztünk fogalmakat, akár foglalkozás terveket csináltunk együtt, végig az volt az ember érzése, hogy itt nem lehet hibázni, egyszerűen nem illik bele a hiba fogalma a keretekbe. Hibázni csak ott lehet ugyanis, ahol előre megvan a várt válasz. Na a kritikai pedagógia minden – tényleg minden – csak ez nem! A kritikai pedagógia a felszabadulásról szól, arról, hogy levessük ezeket az előre magunkra rakott láncokat, és rájöjjünk, hogy a tudásnak nem az a lényege, hogy elvegyen belőlünk, hanem az, hogy hozzánk adjon.

Egyszerűen nem létezhet tudás az emberek nélkül. Ez egy olyan dolog, amit mi alkottunk, és mi is alkotunk minden nap. Ráadásul együtt, mert az infó A-ból B-be megy, legyen az közös foglalkozás, könyvolvasás, videó vagy akár még a hierarchikus oktatás is (spoiler: a kritikai pedagógia ezt nem szereti). Ahol közeg van, ott tudás van, azt hiszem. Ezen a kritikai pedagógia képzésen viszont azt tanultam meg, hogy ezt lehet sokkal jobban, izgalmasabban, és nagyobb szeretetben és figyelemben csinálni, mint amit megszoktunk a “tipikus”, “szürke”, “tehetetlen” társadalmunkban. És nem csak lehet, hanem kell is, mert a munka a felszabadításban van.

Én ezt a tudást kaptam meg tőletek, és még inkább öntudatra ébredtem, ugyanis ez is egy olyan dolog, amit gyakorolni kell időről időre. Minden tiszteletem a Közélet Iskolájának, és nagyon hálás vagyok azért, hogy ilyen kreatívan, és sok oldalról fogták a képzés tartalmát.

Nagyon várom a következő alkalmat, és hogy újra találkozzunk egymással.

Korándi Dávid beszámolója