Barion Pixel

Tudástár

A Közélet Iskolája arra az alapvetésre épül, hogy a társadalmi mozgalmak akkor tudnak sikeresek lenni, ha olyan széles társadalmi bázisra építhetnek, amelynek tagjai megfelelő kritikai tudással rendelkeznek az őket körülvevő társadalmi-politikai rendszerekről. Nem lehet úgy küzdeni az elnyomás ellen, hogy nem ismerjük az azt fenntartó rendszereket és azok működési mechanizmusait. Azonban a magyarországi társadalmi mozgalmak lehetséges bázisa – és ezen belül különösen a magyar társadalom elnyomott csoportjai – jelenleg nem jutnak hozzá ilyen kritikai tudáshoz és ez nagyban hozzájárul az elnyomás fennmaradásához és folytonos újratermelődéséhez. Ördögi kör.

Számos kutatás, de a mindennapok keserű tapasztalata is egyértelműen azt mutatja, hogy a magyar társadalom nemcsak anyagi, gazdasági szempontból, hanem politikai értelemben is szélsőségesen egyenlőtlen. Emberek tömegei élnek úgy, hogy esélyük sincs a politikai döntéshozatal befolyásolására, szükségleteik kifejezésére, érdekeik érvényesítésére. Így azonban társadalmunk nem tekinthető valódi demokráciának. Nem elég, hogy négyévente szavazhatunk, ha közben semmi befolyásunk nincs arra, hogy mit tesznek azok, akiket megválasztottunk. Nem elég, hogy szabad a véleménynyilvánítás, ha a véleményünkre senki nem kíváncsi. A többpárti parlament a mai formájában – mélyen beágyazva a globális kapitalista piacgazdaságba – láthatóan nem képes biztosítani az összes állampolgár egyenlő politikai részvételét. Az elnyomott társadalmi csoportok tagjai – az alacsonyan képzettek, a munkanélküliek, a segélyből élők, a cigány lakosság, a bántalmazott nők, a menekültek, a fogyatékkal élők, valamint a szexuális kisebbségek – különösen kiszolgáltatottak érdekeik érvényesítésekor. Ameddig az elnyomottak nem ismerik a jogaikat, addig biztosan nem is tudják érvényre juttatni őket. Amíg meg vannak fosztva attól a rendszerkritikus látásmódtól, ami lehetővé tenné számukra elnyomott helyzetük okainak azonosítását, addig nem lehetnek képesek arra, hogy érdemben fellépjenek az elnyomással szemben.

A mai Magyarországon csak a magasan képzett értelmiség számára unott közhely, hogy a tudás hatalom. A kritikai pedagógia célja mindenekelőtt épp az, hogy ez a felismerés mindenkihez eljuthasson, és hogy mindenki részesedhessen ebből a hatalomból. A ’pedagógia’ szó használata a magyar társadalmi környezetben könnyen fölényesnek és hierarchikusnak tűnhet, mert amit ma Magyarországon általában ez alatt értenek, az egy eredendően egyenlőtlen, a tanító és a tanított közötti áthidalhatatlan hatalmi ellentéten alapuló viszony. Ebben az értelemben pedig épp maga a ’pedagógia’ válik az elnyomás eszközévé. Egyrészt azáltal, hogy folyamatosan újratermeli az alá-fölé rendeltséget és ezt a világ természetes részeként tünteti fel. Másrészt azzal, hogy elsősorban az uralkodó társadalmi normák terjesztését, illetve a (mások számára) profitot termelő bérmunkához szükséges képességek megszerzését szolgálja. A kritikai pedagógia célja azonban épp mindennek az ellenkezője.

Az oktatás a szabadság gyakorlata – ez Paulo Freire egyik könyvének a címe, ami nagyon pontosan megfogalmazza a kritikai pedagógia hitvallását: az elnyomott csoportok felszabadítása és a hierarchikus társadalmi viszonyok felszámolása a tanulás segítségével. A brazil tanító munkássága marxi alapokra épül: annak, ahogyan a társadalmat látja, a középpontjában az anyagi lét, a munka és a termelés egymással összefonódó rendszerei állnak. Ez a társadalmi-gazdasági-politikai rendszer pedig a társadalom széles rétegeit ítéli némaságra, vagyis megfosztja őket a szabad emberi cselekvés lehetőségétől és eszközeitől, és ezáltal a rendszert kiszolgáló eszközökké alacsonyítja (tárgyiasítja) őket. Mindezt gyakorlatilag visszafordíthatatlanná teszi az, hogy a szűk korlátokat és a szigorú ellenőrzést az elnyomottak belsővé teszik és így a folytonos szégyenérzeten és az erős önkontrollon, önfegyelmezésen keresztül tulajdonképpen magukban hordozzák elnyomóikat.

Ezért az elnyomás elleni fellépés első lépése az (ön)tudatra ébredés, vagyis a rendszerkritikus tudás megszerzése kell, hogy legyen. Ennek során az elnyomottak képessé válnak arra, hogy ne az elnyomóik tekintetén keresztül lássák saját magukat és az őket körülvevő világot, hanem szabadon meghatározhassák saját identitásukat és a társadalmi valóságról kritikus tudást szerezhessenek. A saját életük felett így megszerzett hatalom birtokában, erős öntudattal és a közösség erejét megtapasztalva a korábban elnyomott emberek is képessé válnak arra, hogy kollektíven fellépjenek a társadalmi igazságosságért – akár saját sorsuk, akár más emberek sorsa tekintetében.

A kritikai pedagógia nemcsak céljaiban, hanem eszközeiben, vagyis a célok eléréséhez vezető folyamat tekintetében is forradalmi: alapelve a résztvevők közti egyenlőség és kölcsönösség. A kritikai iskola hierarchiamentes, ezáltal elmossa a tanító és tanított közötti egyértelmű határvonalat – úgy épül fel, hogy minden résztvevő tanulni tudjon belőle, miközben megosztja a többiekkel saját tudását és képességeit. Mindez egy szép és bizakodó emberképet feltételez: olyan egyéneket és olyan közösségeket, amelyek alapértéke a szolidaritás és az ehhez szükséges alázat. A kritikai pedagógia épp ezért csak akkor tud működni, ha a résztvevők ismerik és bíznak saját képességeikben, és egymásban is megbíznak annyira, hogy nyugodtan rábízzák magukat a közösség erejére és erőforrásaira.

Az így megszerzett tudás és a közös tanulás révén megszülető közösség elengedhetetlen ahhoz, hogy az elnyomott csoportok és az őket képviselő szervezetek érdekérvényesítő képessége megerősödjön, és ezáltal stratégiai válaszokat tudjanak adni a saját bőrükön megtapasztalt, rendszerszintű problémákra.

A magyar pedagógia oktatásban legfeljebb nyomokban van jelen a kritikai pedagógia elmélete és módszertana, és a közoktatási rendszerben is ritkán találkozhatunk olyan pedagógusokkal, akik ezeket az emancipatorikus elképzeléseket alkalmazzák a tanítási gyakorlatukban. Néhány civil kezdeményezés azonban nagyon szép példát mutat a kritikai pedagógia felszabadító hatására. A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoportban már évek óta nagy sikerrel működik az ’AVM Akadémia’, aminek keretében hajléktalan emberek és szövetségeik együtt tanulnak a legkülönbözőbb társadalmi, politikai és mozgalmi témákról – például a polgári engedetlenségről, a feminizmusról, vagy a különböző érdekvédelmi és toborzási technikákról. Ezeken a képzéseken a csoport többek között szigorú részvételi és moderálási szabályok segítségével ülteti át a gyakorlatba az egyenlőség és a kölcsönösség freire-i alapelveit.

Bizonyos értelemben A Város Mindenkié egész működése felfogható egyfajta kritikai pedagógiai gyakorlatként. A nagyon különböző származású és társadalmi helyzetű tagok hosszú távú közös munkája – a csoportban zajló elvi viták (nem ritkán a legsúlyosabb erkölcsi-politikai kérdésekről), a közös szabadidős és kulturális programok, a hajléktalanszállókon megrendezett filmvetítések és beszélgetések – mind azt segítik elő, hogy a résztvevők megértsék az őket körülvevő társadalmi-politikai rendszereket és kritikusan viszonyulhassanak hozzájuk. Én úgy érzem, hogy épp ebben rejlik az AVM óriási ereje: ez a kritikai tudatosság és a tagok ezen keresztül megerősödő önbecsülése teszi lehetővé azt, hogy ilyen erővel és magabiztossággal lépjenek fel a bennünket körülvevő világ igazságtalanságaival szemben.

A kritikai pedagógia felszabadító hatását példázza a kézikönyvet kiadó Fotokontakt csoport látványos sikere is. A csoport ’Fotózás és aktivizmus’ kurzusa a különböző társadalmi hátterű résztvevők egyenrangú, kölcsönös együttműködésén alapul. A résztvevők többek között megismerkednek a tudatos képalkotás azon technikáival, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy hatékonyan jelenítsék meg az őket körülvevő társadalmat helyzetét és annak problémáit. Ezen a tudáson, illetve a közös tanulás élményén keresztül a hallgatók jobban megértik azokat a társadalmi-politikai folyamatokat, amelyek előidézik ezeket a problémákat, valamint a helyzet kritikus megjelenítésnek esztétikai és politikai jelentőségét. Paulo Freire sem kívánhatna szebb igazolást a kritikai pedagógia felforgató erejére, mint ahogyan az egyik hajléktalan résztvevő összegzi a fotós kurzus során szerzett tapasztalatait: „Pusztán fotózási ismeretek átadása helyett emberi minőségeket közvetített a képzés. … Remélem, a közeljövőben még sokan megtapasztalhatják ezt, az ’először érezd jól magad, mellesleg bármit elsajátítasz, amivel kiteljesíted önmagadat’ tanulást.”

Eredetileg megjelent: Előre látható – Fotózás és aktivizmus kézikönyv

Megosztás Facebookon
0
Megszakítás