Barion Pixel

Tudástár

2014 első felében 4 hónapot töltöttem az Egyesült Államokban. Tanulni mentem, doktori hallgatóként vendégdiák voltam a New York-i Városi Egyetemen (City University of New York), de eközben a mozgalmi munkámhoz is rengeteg tapasztalatot és inspirációt nyertem. Kintlétem közben kezdtek kialakulni a Közélet Iskolája szervezeti keretei, így az is, hogy én leszek az Iskola oktatási programfelelőse. Kihasználva az alkalmat, hogy Észak-Amerikában vagyok, ahol nagy hagyománya van az elnyomott csoportok politikai oktatásának, tavasszal meglátogattam néhány olyan szervezetet, amelyek ezzel foglalkoznak. Ezeket az inspiráló élményeket szeretném most megosztani.

Dósa Mariann írása

New York-i Városi Egyetem (CUNY)

Egy 10 hónapos szeminárium második felébe csatlakoztam be januárban, amelynek mottója így szólt: „Világok átformálói: felkelések, forradalmak, utópiák.” A heti rendszerességű órákon hozzám hasonló életszakaszban járó fiatal kutatókkal és elismert professzorokkal dolgozhattam együtt. Rám különösen nagy hatást tett David Harvey, Ruth Gilmore és Don Mitchell, nagyon sokat tanultam tőlük a szemináriumi viták során. A CUNY-ban az volt számomra különösen inspiráló, hogy a magyarországi egyetemekkel szöges ellentétben egyáltalán nem elefántcsonttoronyként létezik, vagyis nem szigetelődik el a társadalmi folyamatoktól. Az itt dolgozó tanárok és diákok mozgalmi erőforrásként tekintenek az egyetemi közegre – a CUNY közösségének nagy része belátja, hogy milyen kiváltságos helyzetet teremt számukra az egyetem: nagyon rugalmasan és a társadalom jelentős részénél sokkal nagyobb egzisztenciális biztonságban végezhetik a munkájukat.

És ezt a kiváltságot az egyetemen nagyon sokan igyekeznek a társadalmi változás érdekében felhasználni. Kihasználva a pozíciójukban rejlő lehetőségeket – azt például, hogy gyakran vannak nyilvános szerepléseik és sokan odafigyelnek arra, amit mondanak – sok tanár aktívan politizál, illetve magára a tanításra is szolgálatként tekint, amivel visszaadhat a társadalomnak abból, amit annak tagjaitól kapott (hiszen a társadalom tagjainak befektetése nélkül senki nem tudna eljutni az egyetemre). És ezt a felelős szemléletet igyekeznek átadni a diákoknak is – a tananyagok szellemisége és tartalma is haladó, vagyis követi a társadalmi változásokat, reflektál rájuk és igazodik a társadalmi szükségletekhez.

A CUNY szoros kapcsolatban áll a baloldali társadalmi mozgalmakkal is. Én is többször vettem részt olyan eseményen, ahol elismert professzoroknak, egyetemistáknak és munkásosztálybeli embereknek nyílt lehetősége beszélgetni, vitatkozni egymással. Egy hajléktalan aktivista barátom mesélte, hogy ma már természetes számára, hogy szabad bejárása van erre az egyetemre. Sok olyan eseményt szervez az egyetem, amely mindenki számára nyitott, így próbálva lehetőséget teremteni az osztályok és társadalmi csoportok közötti párbeszédre. Emellett azonban – mivel a puszta nyitottság nyilvánvalóan nem elegendő ahhoz, hogy az egyetemhez nem kötődő, akár alacsonyan iskolázott, szegénységben élő emberek is valóban részt tudjanak venni ezeken az eseményeken –kifejezetten a mozgalmakhoz kötődő rendezvényeket is szerveznek. Ilyen volt például a Kapitalizmus Kreatív Alternatívái Konferencia, ahol a professzorok mellett sok alulról építkezőtársadalmi mozgalom képviselője is felszólalt; vagy a Rácsok Mögött című konferencia, ahol szerepet kapott több olyan civil kezdeményezés is, amelyek az amerikai büntetés-végrehajtás durva igazságtalanságai ellen küzdenek.

Nekem is lehetőségem volt személyesen találkozni több olyan professzorral, akiket rég óta példaképnek tekintek abban, ahogyan összekapcsolják az akadémiai munkájukat a politikai aktivizmussal. Hihetetlen élmény volt a dolgozatomról beszélgetni Frances Fox Pivennel, aki egyetemi munkája mellett, sőt, annak részeként már a 70-es években a segélyből élő nők mozgalmának egyik motorja volt, a legutóbbi években pedig – 80-as éveiben járva – az Occupy tüntetések lelkes résztvevője. És az is, amikor egy héten keresztül minden nap elmehettem egy rendezvényre (beszélgetésre, filmvetítésre, előadásra), amelynek Angela Davis, a fekete polgárjogi mozgalom legendás alakja volt a főszereplője.

Vermonti Munkások Központja (VWC)

Ezt a szervezetet alacsony jövedelmű munkások hozták létre, azért, hogy közösen lépjenek fel az olyan érdeksérelmek ellen, mint az alacsony bérek, az egészségügyi ellátás hiánya vagy a kizsákmányoló túlórák. Mára a szervezet tagsága több ezerre nőtt, több városban is van bázisuk Vermont államban és sokféle érdekvédelmi tevékenységet végeznek. Például segélyvonalat működtetnek az érdeksérelmet szenvedett vermonti munkások számára. 2008 óta hosszú távú kampányt folytatnak a munkások egészségügyi ellátásáért, ami – kiterjedt állami egészségbiztosítás híján – munkások milliói számára jelent nagyon komoly problémát az Egyesült Államokban. 2011-re a elérték, hogy Vermontban állami szintű jogszabály mondja ki: az egészségügyi ellátás közösségi és nem magán erőforrás. Ez kötelezi Vermont államot arra, hogy néhány éven belül megoldást találjon a dolgozók általános egészségbiztosítására.

A szervezet másik átfogó kampányának célja, hogy az embereknek legyen beleszólásuk abba, hogy az állam mire költi a közösségi erőforrásokat. A Vermonti Emberi Jogi Nyilatkozat megfogalmazása azon a felismerésen alapul, hogy az ENSZ Emberi Jogi Egyezségokmányával kapcsolatban komoly hitelességi problémát jelent, hogy csak egy szűk nemzetközi elit vehetett részt a megfogalmazásában. Ezért a VWC hosszú bevonó folyamat során fektette le emberi jogi alapelveit: több, mint 30 konzultációt szerveztek és 2012-ben nagy létszámú nyilvános fórumot tartottak, amelyek során lefektették a Nyilatkozat három alapelvét (univerzalitás [vagyis a megfogalmazott jogok mindenkit megilletnek]; egyenlőség; részvételiség-átláthatóság-számonkérhetőség). Végül erre a három alapelvre fűzték fel az általuk alapvetőnek tekintett emberi jogi elképzeléseiket.

Látogatásomat elsősorban a szervezet politikai oktatási tevékenysége indokolta, hiszen a VWC-nek számos olyan tevékenysége van, amely a munkások politikai-állampolgári tudatosságának növelését célozza (filmklubok, beszélgetések stb.). Ezek közül a legjelentősebb a Szolidaritás Iskolája nevű kétnapos képzés, amit minden évben megszerveznek a szervezet tagsága számára. A képzés a résztvevők saját tapasztalataiból, a megélt elnyomásból indul ki, majd ezeket emelik a képzés során általános, társadalmi-politikai szintre és közösen keresik rájuk a rendszerszintű magyarázatokat és megoldásokat. Az utolsó fél napot minden évben arra szánják, hogy végiggondolják, maga a szervezet mit tehet a változás érdekében. A teljes képzés a résztvevők közti szolidaritáson alapul: a részvétel mindenki számára ingyenes és senki nem kap pénzt a befektetett munkájáért. A távolabbról érkező résztvevőket a helyi aktivisták szállásolják el és a képzés során közös főzéssel biztosítják a résztvevők ellátását, aminek költségeihez mindenki lehetősége szerint járul hozzá. Ez azért különösen fontos, mert így a képzés nem függ semmilyen támogatótól.

„Próbakő” Beszélgető Projekt

Ezzel a programmal először egy angliai előadás során találkoztam és már akkor nagyon megfogott, így egyértelmű volt, hogy az Egyesült Államokban mindenképp fel kell keresnem a szervezőket és ki kell őket faggatom a program részleteiről. Korábban fogalmam sem volt arról, mi is az a próbakő, de amikor utánanéztem, akkor kiderült, hogy ez egy olyan kő, aminek segítségével az ezüst és az arany finomságát, vagyis értékességét ellenőrzik. Ez sokat elárul a program céljáról, amelynek keretében politikai filozófiát oktatnak nagyon sokféle környezetben – általános és középiskolákban, közösségi főiskolákon, illetve börtönökben. A programnak az az alapvetése, hogy minden embernek joga van ahhoz és képes is arra, hogy politikai–filozófiai–erkölcsi kérdésekről véleményt alkosson, és ezt megossza, illetve megvitassa másokkal úgy, hogy ebből mindenki gazdagodjon.

Engem elsősorban a börtön projekt érdekelt, mert – részben a „Próbakő” hatására a Közélet Iskolája egyik első kurzusát is egy magyarországi börtönben tervezzük megtartani. Eredetileg ezeken a foglalkozásokon csak fogvatartottak vettek részt, később azonban szabad állampolgárok, főként főiskolai-egyetemi diákok is csatlakoztak hozzájuk, akik a fogvatartottakkal egyenlő pozícióban vesznek részt a beszélgetésekben.

A foglalkozások alapvető erkölcsi kérdéseket boncolgató filozófiai szövegekre épülnek. A kurzus moderátora minden foglalkozás elején felolvas egy szöveget (egy klasszikus vagy kortárs filozófiai munka rövid, közérthető összefoglalóját), az idő hátralevő részében pedig a résztvevők körben ülve beszélgetnek az elhangzottakról. A részvétel nem igényel semmilyen előképzettséget és mindenki, társadalmi helyzetétől, etnikai származásától, iskolázottságától stb. függetlenül egyenlő szerepben vesz részt a beszélgetésben. A moderátor szerepe is csak annyi, hogy felolvassa az alapszöveget és utána biztosítja, hogy mindenki egyformán hozzászólhasson a beszélgetéshez.

A résztvevők beszámolói alapján a foglalkozások hatására megerősödik a fogvatartott résztvevők önbecsülése, fejlődnek a kommunikációs készségeik, sikerül a sivár környezetben is megőrizniük az intellektuális készségeiket, illetve fejleszteni is tudják azokat, sokat tanulnak önmagukról (a mások által eléjük tartott tükrön keresztül), felismerik saját értékeiket és nem utolsó sorban kizökkennek a napi börtönrutinból. A külsős résztvevők szintén gazdagodnak a foglalkozások során és emellett megtanultak felnézni a fogvatartottakra.

Álomcsapat

Az Álomcsapat annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy egészen Kanadáig mentem azért, hogy találkozhassak velük. Nagyon megérte! A torontói szervezet mentális problémákkal és függőségekkel küzdő emberek alulról szerveződő csoportja, biztonságos, megfizethető, támogatott lakhatásért dolgozik – ez az az álom, amiért küzdenek és ami a csoport nevét adja.

Kétféle tevékenységet folytatnak. Egyrészt küzdenek a mentális problémákkal küzdő emberek megbélyegzése ellen – ennek érdekében különböző intézményekben (főként iskolákban) és fórumokon mesélnek a saját történetükről és ezen keresztül érzékenyítik a kanadai társadalmat. Ők úgy látják, hogy már most, néhány év után is érzékelhető eredményei vannak a munkájuknak, és már mostanra sokat javult a hozzájuk hasonló emberek társadalmi megítélése Torontóban.

Másik tevékenységük a jogi és politikai érdekérvényesítés. Ennek keretében stratégiai pereket visznek, illetve beadványokat írnak a döntéshozóknak arról, hogy miért fontos a mentális problémákkal küzdő emberek és a szélesebb társadalom számára is a támogatott lakhatás. Mára elérték, hogy ez az egyik leginkább támogatott közigazgatási terület.

Amíg náluk vendégeskedtem, szinte minden taggal személyesen is megismerkedtem, részt vettem egy stratégiai perük bírósági tárgyalásán és több érzékenyítő foglalkozáson. Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy az érintett aktivisták mennyire élvezik a közösségi munkát, mennyire profik benne és milyen sokat kapnak belőle vissza személyes szinten – láthatóan erősíti az önbecsülésüket, tágítja a látókörüket és fontos közösségi élményeket szereznek általa.

A Közélet Iskolája szempontjából nagyon inspiráló volt megismerni az Álomcsapat kutatási és önképző tevékenységét. Nem sokkal ottjártam előtt zárult le a csoport részvételi kutatása, amelyet a Torontói Egyetemmel együttműködésben végeztek. Azt vizsgálták, hogy milyen hatással van egy szomszédságra, ha támogatott lakhatási projekt indul a környéken. A csoport tagjainak aktív részvételével zajló kutatás egyértelműen kimutatta, hogy – szemben az általános sztereotípiákkal – a projekt hatására nem csökken a környékbeli ingatlanok értéke és nem nő a bűnözés sem.

A Város Mindenkiéhez hasonlóan az Álomcsapat is folyamatosan képzi magát az érintettek állampolgári jogaival kapcsolatban. Látogatásom épp a tartományi választások időszakára esett, ezért a csoport belső képzést tartott erről, amin én is részt vehettem. A képzés során a csoport tagjai játékos, interaktív feladatokon keresztül ismerték meg a választási rendszert, az induló pártokat és a szavazás gyakorlati szabályozását. A résztvevők alapvető ismereteket szereztek a kanadai demokratikus intézményrendszer működéséről és jelenőségéről és közben mindenki láthatóan nagyon jól érezte magát.

Az AVM aktivistájaként nagyon fontos tapasztalat volt nekem ellátogatni az Edmund-házba, ahol mentális problémákkal küzdő emberek élnek önállóan, de komoly pszicho-szociális támogatással. A támogatást mindenki az egyéni igényei és szükségletei szerint veheti igénybe: pontosan azt és annyit, amire neki szüksége van. Van, akinek csak alkalmanként kell segítség, amikor épp rosszabb egészségi állapotban van, mások folyamatos segítséget kapnak, akár az étkezésben, tisztálkodásban is. A házban munkaidőben folyamatosan elérhető egy szociális munkás, munkaidőn kívül pedig telefonon lehet tőle segítséget kérni. Az ő feladata azonban nem az ellenőrzés és a rendfenntartás, hanem annak biztosítása, hogy minden lakó emberhez méltó módon tudja élni a mindennapjait.

Számomra, magyarországi perspektívából nézve megdöbbentő volt a lakások és a velük együtt járó ellátás színvonala – a világon mindenkinek legalább ilyen körülmények között kellene élnie. És mindez teljesen átlátható – minden lakó részletes, írásos tájékoztatót kap arról, hogy mi mindenre jogosult a támogatott lakhatási program keretében, milyen időközönként fog kapni alapvető élelmiszereket, tisztálkodószereket stb., és mi az, amit maguknak kell biztosítsanak.

Amit nekem már végképp nagyon nehéz volt elhinni a magyar intézményrendszer ismeretében az az, hogy a jövendőbeli lakókat az első pillanattól kezdve bevonták a program megtervezésébe és lebonyolításába. Volt lehetőségük például arra, hogy elmondják, milyen lakrészekben szeretnének élni, milyen közösségi helyiségeket, milyen bútorokat szeretnének stb. Ezek után pedig komoly szerepet játszottak a környékbeli lakók érzékenyítésében, amivel hatásosan elejét vették az ellenséges vélemények és indulatok kialakulásának.

Noha az amerikai társadalomban sok minden mellbevágott– a szélsőséges szegénység, a kirekesztett csoportok tömeges bebörtönzése, a rasszizmus, az elképesztő nyomás a fogyasztásra stb., ezek a látogatások nagyon fontos inspirációt jelentenek számomra. Ez a fajta inspiráció elengedhetetlenül szükséges a társadalmi változásért folytatott küzdelemhez, és ahhoz, hogy tudjuk, mi is az, amit látni szeretnénk a változás után.

Megosztás Facebookon
Az elmúlt 5 év józsefvárosi közösségi választási kampányainak történetét kötjük össze a kerekasztal beszélgetésen. Többek között szó lesz még szervezeti tanulásról, arról hogyan épültek egymásra a kampányok és mit jelentett...
A Közélet Iskolája célja, hogy mindenki számára elérhetővé tegyük az önszerveződéshez szükséges tudást és képességeket. Támogatjuk a civil szervezeteket a hatékonyabb működésben. Sokszínű közösséget építünk, ahol a kritikus gondolkodás, a...

Támogasd a munkánkat és
legyél részese a változásnak!

Támogatod, hogy egy igazságos országban éljünk, ahol mindenkinek megvan a tudása és képessége ahhoz, hogy kiálljon az érdekeiért

Segíted a magyarországi mozgalmi és civil szféra fejlődését

Hozzájárulsz ahhoz, hogy a képzéseink hosszú távon is mindenki számára elérhetőek legyenek

0
Skip to content