2015. június 16-án a Közélet Iskolája „Társadalmi mozgalmak filmeken” című kurzusa keretében az „Értékes életek” című filmet néztük meg, amely az észak-amerikai fogyatékos emberek mozgalmáról szól. A fogyatékossággal élő emberek érdekvédelme nem volt könnyű ügy az USA-ban. Annak ellenére sem, hogy Amerika-szerte nagyon sok gyermek született valamilyen fogyatékossággal (látássérülés, hallási, beszéd problémák, mozgássérült… stb.). Volt egy időszak, amikor különösen sok volt pl. a gyermekbénulásos eset.

Csendes József írása

Nagyon sokáig helyben topogott a fogyatékossággal élő emberek érdekvédelme. A fordulópontot érdekes módon az jelentette e küzdelemben, amikor a második világháborús veteránok hazatértek az európai hadszíntérről. A korabeli filmhíradók felvételeinek tanúsága szerint világosan látszott, hogy rengeteg látás-, hallássérült, végtagját veszített, idegi sokkot kapott katona tért haza. A szövegkörnyezetből az is világosan kiderült, hogy ezeket a katonákat azonban másképp kezelték, mint az eleve valamilyen fogyatékossággal született embereket. Ez tűnt fel valakinek a mozgalom szervezői közül. Mert a mozgalom abból indult ki, hogy ha a háborús veteránoknak jár ez a bánásmód, akkor nekik is. Mert miért ne járhatna alanyi jogon minden amerikai polgárnak?

Ezeknek az embereknek nem azzal volt problémájuk, hogy a veteránok megkülönböztetett elbánásban részesültek, hiszen ők veteránok, akik a hazáért és végső soron minden amerikaiért harcoltak, hanem azzal, hogy a jogrend és a szokások miért sorolják más kategóriába a veleszületett fogyatékosságot, mint a harcokban szerzett fogyatékosságot. Pedig a kettő között igazán jelentős különbség nincs, hiszen akinek nincs karja, annak nincs karja. Teljesen mindegy, hogy veleszületett fogyatékosság miatt nincs karja, vagy más okból következett be ez a dolog.

Felmerült egy konkrét kérdés: Hogyan lehet definiálni a fogyatékosságot? Magyarországon a 2013. évi LXII. törvény szabályozza a fogyatékossággal élő emberek jogait, és esélyegyenlőségük biztosítását. Eszerint fogyatékosnak számít:

1. § “az a személy, aki tartósan vagy véglegesen olyan érzékszervi, kommunikációs, fizikai, értelmi, pszichoszociális károsodással – illetve ezek bármilyen halmozódásával – él, amely a környezeti, társadalmi és egyéb jelentős akadályokkal kölcsönhatásban a hatékony és másokkal egyenlő társadalmi részvételt korlátozza vagy gátolja;” [forrás: Magyar Közlöny 2013. évi 80. szám (2013. V. 24.)]

Más meghatározásokban a fogyatékosság egy változó fogalom, mert egyrészt a mértéke változhat, másrészt pedig felmerül a kérdés, hogy mit tartunk fogyatékosságnak. Ráadásul bárki bármikor fogyatékossá válhat. Az egészségesen született emberből is lehet fogyatékos betegség, baleset, szervi problémák miatt vagy háború esetén harci cselekmények következtében. Éppen ezért a fogyatékosság, a közhiedelemmel ellentétben, igazából nem betegség, hanem egy állapot, ami változhat valamilyen irányban az adott személy élete során. Nőhet is, de szerencsés esetben akár csökkenhet is a fogyatékosság mértéke. Ami viszont tény, hogy akadályként jelentkezik, és bizonyos mértékig gátolja a fogyatékos embert abban, hogy teljes életet élhessen. Azonban ma már az orvostudomány, és a technika fejlődése révén van rá lehetőség, hogy bizonyos fogyatékosságok mellett is lehessen teljes életet élni.

Egy ember alapvetően két módon lehet fogyatékos:

• veleszületett fogyatékossága van
• más okból válik fogyatékossá

A fogyatékossággal született emberekre a társadalom évezredek óta nem jól reagál. Bár voltak kivételek, akik fogyatékosságuk ellenére is kimagasló pályát futottak be, nem ez volt a jellemző. A legtöbb fogyatékossággal élővel szemben hátrányos megkülönböztetéseket alkalmaztak, mert úgy gondolták, hogy az ilyen emberek állapota nem véletlen. Feltételezték, hogy valamiféle felsőbb hatalom (isten) ilyen módon büntette ezeket az embereket.Ezért sok esetben semmilyen közösséget nem akartak vállalni velük az egészségesen születettek. Abból a hamis illúzióból kiindulva, hogy ha ők tiszták maradnak, akkor velük ez nem történhet meg. Tudunk olyan esetekről, amikor a család rejtegette a fogyatékkal született embereket a világ elől, mert szégyellték, sőt sok esetben, még az öröklésből is kizárták őket. Persze tudunk ezektől jóval szélsőségesebb példáról is. Elég, ha csak Spártára utalunk, ahol csak az egészségesen született, erősnek ítélt gyermekek válhattak a szabad spártai közösség tagjaivá. A középkorban gyakran büntettek csonkítással, ami tovább erősítette az előítéleteket. Annak ellenére is, hogy a legtöbb ilyen fogyatékosság a harci sérülésekből eredt. Ráadásul mindehhez elég jelentősen hozzájárultak a babonás rettegések a púposoktól, dongalábúaktól, sántáktól, félszeműektől és egyéb fogyatékossággal élőktől, mert feltételezték, hogy az ördögöt szolgálják.

A fogyatékosság fogalmával kapcsolatban felmerül az a probléma is, hogy a nép ajkán rendre, fogyatékként jelenik meg a fogalom. Pedig a fogyaték egy katonai műszó, amely a készletek fogyására, esetleges végleges kimerülésre utal. Tehát a helyes kifejezés nem fogyaték, hanem fogyatékosság.[1]

A helyzet modern korunkra sem javult sokat, hiszen a 20. század hajnalán még egy uralkodóház trónörököse is komoly támadásoknak volt kitéve, ha valamilyen fogyatékossága volt. Különös tekintettel a roppant militarista légkörű Német Birodalomban, ahol az erős hadvezetésre alkalmas férfi volt az uralkodói eszménykép. Ehhez képest pl. a jövendőbeli II. Vilmos császár bal keze születésétől fogva szinte teljesen béna volt és a testtartását illetően is voltak kisebb problémák, éppen a beteg bal keze miatt. Amennyiben a jobb keze lett volna beteg, talán trónra sem léphetett volna. Ennek megfelelően, gondosan rejtegette is a család ezt a fogyatékosságot.Pl. a ruháinak a szabók különleges zsebet terveztek, a fényképeken is úgy állították be és lehetőleg a nyilvánosság előtti megjelenéseken is arra törekedtek, hogy ne látszódjon ez a gyengesége. Ő maga pedig ép jobb kezét különlegesen erőssé edzette.

Ez nem volt egyedi eset, mert az angol királyi családban is előfordultak hasonló esetek, a Habsburgok között is voltak olyanok, akik valamilyen fogyatékossággal éltek. Tehát látjuk, hogy hogy még a gazdag európai sőt, az uralkodói családokban is komoly problémaként jelentkezett a fogyatékosság kérdése. Ők általában sok pénzt és erőforrást tudtak fordítani a fogyatékossággal élő családtagok ápolására, gondozására, illetve ha olyan volt a személy, akinek nyilvánosan is meg kellett jelennie, és beszélni, akkor az ez irányú felkészítésére.

Az USA-ban ugyan nem voltak európai értelemben vett nemesi arisztokrata családok, csak nagyon gazdag polgári családok, ami persze nem jelentette azt, hogy ők ne lettek volna érintettek a dologban. Ők is rengeteg erőforrást fordítottak hasonló helyzetben levő családtagjaik gondozására. Azonban az egyszerű embereknek minderre nem voltak anyagi erőforrásaik. Ezért a legtöbb fogyatékossággal élő ember, attól függően, hogy mennyire volt súlyos a fogyatékossága, vagy az milyen típusú volt, alapvetően két helyen köthetett ki (hacsak nem volt veterán, kitüntetett háborús hős):

• egy fogyatékossággal élő emberek számára fenntartott „foglalkoztatóban” pl. kosarakat fonhatott nagyjából élete végig, vagy olyan munkát végezhetett, amiről az „okos doktorok” azt gondolták, hogy neki pont megfelelő. Örülhettek, ha az orvosok nem sütötték rájuk, hogy pszichés problémáik is vannak. Az senkit sem érdekelt akkoriban, hogy milyen értelem lakozhat egy valamilyen fogyatékossággal született ember fejében. Pedig a világ egyik legismertebb tudósa egy évtizedek óta kerekesszékben ülő férfi, aki betegsége következtében vált mozgásában, beszédében, írásában korlátozottá és mégis többet tud a világról, mint az emberiség többsége. Ő Stephen Hawking.

• a másik dolog, ami történhetett a fogyatékossággal élőkkel, hogy olykor teljesen alaptalanul is azt mondták: pszichés probléma áll fenn náluk, és azonnal bedugták az ilyen embereket valamiféle intézetbe, ahol gyógyszerezték őket és ha netán panaszkodtak vagy véletlenül magukhoz tértek, akkor ismét csak gyógyszerezték őket. Ezekben az intézményekben pedig embertelen bánásmód uralkodott.

Hogyan lehetett ebből a kilátástalan helyzetből – amelyben a fogyatékkal született embereket kvázi gyermekekként kezelték és azt mondták nekik mindig, hogy nyugalom, majd mi az okos ügyes egészséges emberek segítünk, hiszen mindez a ti érdeketekben történik – mégis kitörni?

Egyszerűen úgy, hogy a modern világban egyszer csak elérkezett az a pillanat, amikor a fogyatékkal élő emberek többsége kezdte úgy gondolni, hogy van lehetőség arra, hogy teljes életet éljenek, még akkor is, ha bizonyos esetekben ehhez segédeszközöket kell igénybe venniük, de mégis látszott ennek az esélye. Ezért azt gondolták, hogy kézbe veszik a saját sorsukat, hiszen ők nem betegek, hanem nekik egy állapotuk van, amely valamilyen szinten gátolja őket, de attól még az értelmi képességeikkel, nincs probléma, képesek lehetnek akár fizikai munka végzésre, vagy komoly szellemi tevékenysége is. Azonban folyamatos ellenvetésekkel találták szemben magukat, amely egyértelműen arra vonatkozott, hogy miért nem lehetséges ez az álmuk. Ezért gondolkodni kezdtek néhányan, azt illetően, hogy mit lehetne tenni ezen ellenvetések kivédésére és a következő dolgot tapasztalták:

A háborúkból valamilyen fogyatékkal visszatérő veteránok más megítélés alá esnek, őket másképp kezelik, pedig ők is fogyatékossággal élők. Az volt a tény, hogy ők megkapják, azt a lehetőséget, amit egy fogyatékossággal született ember nem kapott meg.

Azt látták, hogy a fogyatékossággal élő veterán élete nem biztos, hogy úgymond véget is ért a súlyos sérülését követően, mert ő kapott esélyt az életének az újrakezdésére, míg a veleszületetten fogyatékossággal élő emberek egyre csak azt érezték, hogy ők hátrányos helyzetben vannak, mert néhány szánakozó pillantáson, és kényszeredett mosolyon kívül mást nem kapnak. Emiatt haszontalannak és másodrendűnek érezték magukat.

Azt gondolták, hogy itt az elbírálás elvével van a baj, mert a fogyatékosság az akkor is fogyatékosság, ha velünk született fogyatékról van szó, meg akkor is, ha az életutunk során szerzett fogyatékról beszélünk. A veteránokat természetesen részesítheti és részesítse is, az állam olyan további magas elismerésekben, amilyenben csak akarja – van rá lehetősége és meg is érdemlik a veteránok a magasabb elismerést, hiszen ők egyértelműen hősök, akik testi épségüket adták a hazáért.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben?

1. Példát vettek a különböző korábbi mozgalmakról. Pl. nőmozgalmak, a melegek mozgalmáról, a szegénységellenes hálózatról és a feketék polgárjogi mozgalmáról.

1. Mozgósították a kapcsolati tőkéjüket. Ami nagyon jó ötletnek bizonyult abban a szituációban, mert botorság lenne azt gondolni, hogy a kapcsolati tőkét nem lehet átkonvertálni pl. politikai, vagy gazdasági tőkévé. Vagy bármilyen más tőkévé. Ezek az emberek fantasztikusan tudatosan kezdték a kapcsolati tőkéjükből kiindulva felépíteni a mozgalmat. A számításuk nagyon is jó volt, hiszen a felmérésekből nyilvánvalóvá vált, hogy kb. 50 millió embert említettek fogyatékossággal élőként az USA-ban. Ez az óriási szám pedig arra utal, hogy szinte minden amerikai állampolgár érintett a témában, hiszen az ország lakossága 320 millió fő körül mozog. Ez pedig azt jelenti, hogy minden hatodik amerikai ember, azaz a teljes lakosság kb. 16-18%-a valamilyen fogyatékkal él. Tehát a rokonsági kapcsolatok révén nagyon valószínű, hogy szinte mindenki érintett a probléma megoldásában valamilyen módon. Azonban a politikusok még egy ideig, a maguk szokásos arrogáns, lekezelő módján bántak a mozgalom tagjaival és vezetőivel. Szokásukhoz híven – csakúgy, mint a kisebbségi csoportok vezetőit – megpróbálták a fogyatékossággal élők mozgalmának tagjait is gyermekként kezelni. Szemmel láthatóan megpróbálták a kisebbségekkel szemben alkalmazott szokásos politikai pályára beterelni a mozgalmat, de ez ment nekik, mert Nixon elnökig jutott az ügyük.

Ehhez a részsikerhez azonban nagyon hosszú út vezetett, hiszen a II. vh. óta bizony már addigra igencsak víz folyt le a Mississippin. Negyedszázad is eltelt, mire az elnök elé került a tervezet. Persze az elnök előtt meg kellett még küzdeni egy kormányzóval és a teljes hivatali apparátussal is. E küzdelem jegyében hamarosan ülődemonstrációkra, hivatal elfoglalásokra került sor, amelyekben a jogaikat követelték. Nem kérték, hanem követelték. A politika szokásához híven megpróbálta őket úgymond „palira venni” és folyamatos ígérgetésekkel, egyeztetésekkel, tárgyalásokkal húzni az időt, hogy ne kelljen teljesíteni a követeléseket. Azt gondolták, hogy idővel a mozgalom úgyis elhal magától. Azonban nem ez történt. A mozgalom vezetői átlátták a helyzetet és azonnali lépésekre szánták el magukat. Gyakorlatilag kikényszerítették az aláírást a kormányzótól, ami által a törvény zöld utat kapott. Azonban Nixon elnök nem akarta aláírni. Az nem igazán derült ki, hogy miért nem, csak az, hogy nem akarta. Végül a súlyosbodó gondjai rákényszerítették, hogy mégis aláírja. (Nixon gondjai egyébként addig súlyosbodtak, hogy végül le kellett mondania). Azonban aláírás ide vagy oda, a törvény nem került bevezetésre. Ez egészen George Bush elnökségéig váratott magára.

1. Fontos felismerés volt a személyes érintettség nyomán történő kapcsolatépítés elkezdése. Mert ennek nyomán a kapcsolattartó személyen keresztül hidakat tudtak építeni a döntéshozók és a gazdasági aktorok felé. Ilyen módon került kapcsolatba a kibontakozó mozgalom az USA legfelsőbb, zárt, a kapuit csak nehezen megnyitó köreivel. Pl. az elnök személyes tanácsadói körével, amely abszolút belső, bizalmas kör. Ennek nyomán felkerültek az ország politikai térképére, mert így bekerültek azon szervezetek szűk körébe, akikkel a pártok számolnak, mert azt gondolják, hogy komoly ráhatásuk lehet az érdekérvényesítő képességeik növelésére. Ez komoly sikernek számított, mert a politika mindig a bináris kódok mentén osztályozza partnereit, amely a hatalomra kerüln–-ellenzékben lenni kód, és a partnereket is aszerint válogatja, hogy mennyire hatásosak a hatalomra kerülés vagy éppen az ott maradás szempontjából.

1. Mivel pedig nagyméretű, majd minden amerikai családot érintő problémáról volt szó, ezért ezt az ügyet célszerű volt közös ügyként kezelni, ami szinte azonnal kicsavart a hatalom kezéből egy nagyon fontos fegyvert: az egyéni ügykezelés fegyverét. Ennek során elhúzzák az ügyeket a lehető leghosszabb ideig, miközben senki nem tud semmit a másik ügyéről, és így felszámolódik a közösségi cselekvés lehetősége is. Az emberek ugyanis mindezek miatt gyakorlatilag soha nem lesznek egyszerre egy helyen, hogy közösen tudjanak tiltakozni. Ennek felismerése rögtön ráébresztette a közösséget arra, hogy közösen kell tiltakozni és nem elég csak az azonos problémával küzdő fogyatékos szervezeteknek hálózatba tömörülni országszerte, hanem a látásfogyatékossággal rendelkezőknek is szövetségre kell lépni a siketnémákkal és a mozgásukban korlátozott emberekkel stb. egyszerűen azért, mert így logikusan megnő a szervezet érdekérvényesítő képessége.

Ezt a korábban már említett tanulási folyamat eredményeképpen figyelték meg, miután figyelemmel kísérték a korábban oly erős szakszervezeti mozgalom hanyatlását is. Azt lehetett ugyanis tapasztalni, hogy a korábban több ezres, több tízezres vagy még annál is nagyobb tömegeket mozgatni képes helyi szakszervezetek már nem is olyan félelmetesek a hatalom gyakorlói számára. Méghozzá azért nem, mert elaprózódtak. Már egész egyszerűen nem képesek annyi embert megmozgatni egyszerre, egy időben, mint néhány évvel azelőtt. Ennek az oka rendkívül egyszerű: a technikai fejlődés és a termelőeszközök hatékonyságának növekedése miatt egyrészt nincs már szükség annyi munkásra, mint korábban. Másrészt pedig az egykori mamut vállatok is többnyire eltűntek, ma már nem léteznek. Akik pedig még vannak, azok apró kis üzemekre bomlottak, néhány száz, vagy egy-két ezer munkást foglalkoztatva egy-egy városban. Ezek a munkások pedig váltóműszakban dolgoznak, és szinte soha nincsenek olyan sokan egy helyen, egy időben, tömeget alkotva, hogy eredményesen sztrájkolni, vagy tüntetni tudjanak. Megállapították, hogy hatásosan sztrájkolni igazából csak az állami szektor, vagy a hozzá nagyon közelálló vállalkozók alkalmazottai tudnak. PL. az egészségügyi dolgozók, pedagógusok, vasutasok, repülőtéri, tengerészeti alkalmazottak, rendőrök… stb. nyilvánvaló más módszert kell keresniük, amivel sok embert lehet az utcára vinni, hogy nyomást tudjanak gyakorolni.

1. Kezdetét vette a korábbi mozgalmak tanulmányozása. A kiindulópontja az volt a vizsgálatnak, hogy milyen olyan mozgalmak voltak, amelyek meg tudták érinteni a teljes amerikai társadalmat azáltal, hogy mindenkit érintett a problémafelvetésük. Ilyen volt a nőmozgalom, a meleg mozgalom, a háború-ellenes mozgalmak, sőt még a hippi mozgalom is, de legfontosabbnak a fekete polgárjogi mozgalmat találták.

Fekete polgárjogi mozgalom:

A feketék az USA lakosságának 15-20%-át teszik ki, kb. 50 millió ember. A felmérések szerint minden 5. amerikai fekete. Amikor szükséges, óriási tömegekben mozdulnak meg viszonylag egységesen. Bojkottjaik roppant hatásosnak bizonyultak, Malcolm X és Martin Luther King mozgalmai szintén. Hatalmas méretű tömegrendezvényeikkel nyomást tudtak gyakorolni a Kongresszusra is és szavaikat a világ minden táján ismerik, zászlaikra tűzték az elnyomott polgári jogaikért küzdő tömegek. Több alkalommal is előfordult, hogy a Nemzeti Gárdát kellett kivezényelni, amikor rasszista cselekmények miatt a felbőszült tömegek az utcára vonultak.

Szervezettségüket tekintve messze előtte jártak, minden más szerveződésnek. Ezért érdemesnek tartották részletesebben is tanulmányozni a szervezetüket és az alkalmazott módszereiket.

Ennek hatására ismerték fel, hogy nem elég csak követelni a jogokat, hanem a fogyatékossággal élők mozgalmát polgárjogi mozgalommá kell szélesíteni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy bár Amerika szeret a SZABADSÁG őrzőjének szerepében tetszelegni a világban, mégis megesett az a szégyen, hogy saját földjén nem biztosította, saját polgárai számára azt a jogot, hogy szabadon eldönthessék, miképpen szeretnének élni és mivel szeretnének foglalkozni, hanem kvázi gyermeki szerepbe kényszerít felnőtt, döntőképes embereket és nem biztosítja számukra a jogot, hogy önállóan dönthessenek a saját életükről. Mert a POLGÁROKNAK, akik a nemzetet alkotják, joguk van dönteni a saját életük felől. Folyamatosan hangsúlyozták, hogy ők nem betegek és képesek mindarra, amiről a kirekesztő gondolkodású emberek azt gondolják, hogy nem. Van hozzá erejük, és kitartásuk, jók az értelmi képességeik, is, és igenis nekik is jár mindaz, ami másoknak; és ha mások képesek voltak polgárjogi mozgalommal kivívni a jogaikat, akkor ők miért ne lennek erre képesek?

Felismerték, hogy az alkotmányra lehet hivatkozni a kirekesztésük jogellenes volta ügyében, mert az alkotmány széles körű jogokat biztosít mindenki számára azt illetően, hogy elfoglalhassa a társadalomban az ő méltó helyét. Alkalmazni kezdték hát a jogszabályt a megfelelő módon! Azért volt ez irgalmatlanul fontos, mert a jogszabályt korábban nem próbálták meg alkalmazni a fogyatékossággal élők esetében, ugyanis régebben a fogyatékossággal élők egyszerűen beletörődtek az elutasításokba. Azonban azzal, hogy elkezdték alkalmazni a jogot, kellemetlen perceket szereztek az őket kirekesztő módon kezelő hivatalok számára, és precedenst teremtettek a megnyert perekkel. A precedens pedig az amerikai bírósági gyakorlatban rendkívül fontos dolog.

Minőségi ugrás is történt a mozgalom életében, amikor sikerült egy komplett filozófiát állítani a mozgalom mögé. Ennek értelmében folyamatosan amerikai POLGÁROKKÉNT definiálták magukat, utalva arra, hogy a hivatalok nem kezelik őket polgárként. Ez roppant kínosan érintette a politikai vezetőket, hiszen folyamatosan 50 millió amerikai ember nevében mondták ezt.

A polgár szó jelentését tekintve, ők kifejezetten abban az értelemben jelölték magukat POLGÁRNAK, miszerint:

• választók, és
• választhatók

Azaz részt kívánnak venni az USA közügyeiben.

• továbbra is élni kívánnak az üzleti célú vállalkozások indításához való jogukkal;
• és azzal a kötelességükkel is az ebből befolyó összeg utáni adóval támogassák városukat/hazájukat, mint ADÓFIZETŐ ÁLLAMPOLGÁROK;
• fenntartják a jogot a műveltség elérésére;
• amennyiben anyagi helyzetük lehetővé teszi, FILANTRÓP tevékenységet is kívánnak folytatni;
• valamint képességeikhez mérten részt kívánnak venni a haza védelmében is.

Ezekből következően az állam vezetőit hamarosan roppant kellemetlen meglepetések érték, mert nem várták ezeket a heves „támadásokat” a fogyatékossággal élőktől. Nagyon kínos volt szembesülniük azzal, hogy itt 50 millió ember nevében olyan alapjogokat követelnek, amiknek a biztosítását egy valóban jóléti államnak és egy valóban szabad országnak minden különösebb tüntetés és polgárjogi követelés nélkül már régen automatikusan biztosítania kellett volna.Ekkor már olyan profi volt a szervezet, hogy konkrétan egy egész filozófiát állított a mozgalom háta mögé, amelyben azokkal a teljesen logikus, és ráadásul igaz – tehát mindenki által elfogadható – tényekkel érvelt miszerint

• ők adófizető polgárok, akiknek joga van pl. az épületek, és az utak akadálymentesítésének követeléséhez, hogy bejuthassanak az egyébként általuk is fenntartott állami intézményekbe.

• ők ugyan lehet, hogy fizikailag korlátozva vannak a mozgásukban, a hallásukban, a látásukban vagy másban, de értelmi képességeiket tekintve felelősen dönteni tudó, választó és választható polgárok.

• Folyamatosan hangsúlyozták, hogy ők sokan vannak. Konkrét számadatokkal is alátámasztották, hogy valójában mennyien is – kb. 50 millióan. A szám azóta nyilván nőtt, akárcsak az USA lakossága. Ez a szám nagyjából azt jelenti, hogy a kb. 320 millió fős lakosság esetén, minden hatodik ember fogyatékossággal élő személy. Azaz szinte minden család érintett valamilyen módon a fogyatékosság kérdésében. Kevés olyan családot lehetne találni az USA-ban ahol legalább a rokonságban nincs egy fogyatékkal született ember.

• Az is rendszeresen felhozott érvük volt, hogy a fogyatékossággal született emberek jogfosztottságban élnek a saját hazájukban, amely elvileg egy jóléti államként definiálja önmagát és szeret a Szabadság Hazájának szerepében tetszelegni. Márpedig milyen jóléti állam az, ahol sajnálják a pénzt a fogyatékossággal élő polgárok életének megkönnyítésére? Hol van a szabadság, ha nem garantálják a jogaikat polgárjogi törvényben?

Időnként azért még egy kis rafinériát és pszichológiát is képesek voltak belevinni a történtekbe. Pl. amikor az ülődemonstrációk alkalmával kihasználták, hogy a rendőrök határozottan kellemtelennek érezték a fogyatékossággal rendelkező emberekkel szembeni rendőri intézkedést és a sajtó visszhangja is ilyen volt ezeknek az eseményeknek. Hiszen itt nem bűnözők börtönbe viteléről volt szó vagy az amerikai hivatalok által annyira szeretett érdemtelen kategóriába eső emberekről, hanem ha ezen a logikán belül maradunk, akkor az úgymond tisztességes, az alkotmányban is rögzített jogaikat követelő, adófizető amerikai állampolgárokat ért méltánytalan bánásmódról.

Menetközben pedig újabb előrelépés történt a mozgalom életében, mert jelentős szervezetfejlesztés is lezajlott. Minden feladatnak lett pl. felelőse, és új vezetők álltak a mozgalom élére. Köztük két olyan is, aki kellő súllyal tudta kezelni az ügyet. Az egyikük képviselőként jutott a kongresszusba, míg a másik kiváló republikánus pártbeli kapcsolatokkal rendelkezett (olyannyira, hogy a családja igen közzel állt Ronald Reagan elnök belsőköréhez, ahol a konkrét politikai döntések születtek), és nem okozott számára gondot az utazás sem. Többször is vissza tudott menni tárgyalni ugyanoda, mert a költségekkel nem volt gondja. Ráadásul családjára való tekintettel elutasító válaszokat sem igen kapott. Ez az ember kiválóan tudott tárgyalni, és komoly meggyőző erővel rendelkezett. Hamarosan ő lett a szervezet vezetője. Fokozatosan megújult a szervezet és a modern szerveződésekhez hasonlóan mindennek felelőse lett benne. Ez óriási előrelépés volt hatékonyság és szervezettség tekintetében, mert profin kezdtek el működni. Lassan, lépésről-lépésre haladva kezdtek el építkezni és mindig kijelöltek valamilyen reális, rövid időn belül elérhető és elérendő kis célt. A sok kis cél, mellett a nagy cél az volt, hogy felismerték, hogy ők itt most egy polgárjogi harcot vívnak, és ha nem megy egyben aláíratni az éppen aktuális elnökkel a jogaikat deklaráló törvényt, akkor keresztülviszik majd apránként, szinte feltűnésmentesen.

[1] Varga Stella: Segítség a sérült embereknek: https://muosz.hu/cikk.php?page=szakosztalyok&id=2996&fo=6&iid=87