Az interjú eredetileg a Velünk beszélj, ne rólunk! című könyvünkben jelent meg.

Mindig azt szoktam mondani, hogy három része van az életemnek: az alkoholizmus, az aktivizmus, meg ami előtte volt, a gyerekkor.  

Budapesten nőttem fel, két gyári munkás gyermeke vagyok. Kőbányán fél évig egy nyomornegyed szoba-konyhájában éltünk kilencen a Gumigyár mellett. Ott laktak ugyanis a nagyszüleim és az édesanyám testvérei is. Innen menekültünk Pestlőrincre, egy szobabérletbe, ahol egy értelmi fogyatékos nagylány, talán 18 éves is lehetett, kicsit zavarta az életünket, de szép emlékeim is vannak, mert kint a dézsában fürödtem és jártunk rengeteget kirándulni. Egyszer a János-hegyen el is vesztem, de mivel tudtam már a nevemet, meg a lakcímemet, ezért három-négy járaton keresztül egymásnak adtak kézről kézre az emberek, és mire faterék hazajöttek a rendőrségtől, addigra én már ott voltam a ház előtt. Nagyon kalandos gyerekkorom volt. 

4 éves koromban kaptunk egy szövetkezeti lakást Lőrincen, egy 52 m2-es loggiást, aminek nagyon örültem. Annyira más volt, mint az addigi, hogy amikor beléptem, az volt a felkiáltásom, hogy „Jé, mennyi ajtó!”. Belépéskor balra spejz, jobbra konyha, azután fürdőszoba, aztán jött a szoba és, mint kiderült, azután is volt még egy szoba. Ez nagy élmény volt. Nagyanyámat odavették mellém a szobába, ami az elején még nem volt gond, mert sokat segített nekünk a házimunkában, de korán lebetegedett és nem tudott a második emeletről lejönni. Kezdett szenilis is lenni, én pedig egy nagyon neveletlen gyerek voltam, amiért apám nagyon sokszor meg is ütött. Nem megvert, hanem megütött. Hirtelenségében odarúgott vagy odacsapott, ahol éppen valaki volt a családból. Kifelé nem volt agresszív. 

Apám egy gyerekotthonban nevelkedett a világháború ideje alatt, mert árva lett. Ötévesen édesapja egy borosüveggel a kezében a hokedlivel együtt ledőlt a konyhában, és így halt meg. Másik nagyapám is alkoholistának volt titulálva: virág helyett az ő sírjára is mindenki borosüveget tervezett. Apámtól annyira féltem, hogy remegtem, ha meghallottam a nevét. Nagyanyámmal is nagyon sokat veszekedtem, verekedtünk, a botot eltörtük egymáson. De amúgy faterral nagyon szerettem rexezni, meg kártyázni. Négy éves korom óta römiztem a szüleimmel pénzben. Tehát kettős életem volt, egy bántalmazott gyerek voltam, akit az anyja dédelgetett, és akivel az apja meg nagyon szeretett játszani, és az életbe belevinni. Ilyen volt a családi hátterem.  

Édesapám és édesanyám nem volt alkoholista, de én már négyévesen, még a lőrinci szobabérlet idejében kaptam rendszeresen alkoholdózist, mind a fogfájás elleni dianás cukorral, mind pedig egy kocsmai rituálé keretében. Egyszer, amikor a kétheti szombati műszakból hazajövet nem volt nyitva a fagyizó, bementünk a kocsmába, ahol a Bambi éppen elfogyott. Amíg apu elment a WC-re, addig én belenyaltam a sörébe, mert olyan volt, mint a fagyi. Erről írtam is aztán egy novellát, ami megjelent két helyen is, a címe: „Fagylalt helyett sörhab”. Mivel látta a csapos meg a vendégek is, hogy miután én belenyaltam a sörébe egy deci eltűnt valahová, apám kapott egy pikoló sört. És ez egy rituálé lett minden második héten. Hol a vendégek, hol a csapos fizetett apunak egy pikoló sört, miután én lenyaltam a tetejét. Ez kihatott az életem további részére is, ugyanis amikor megkóstoltam az alkoholt nagyon pici gyerekkoromban, akkor egy olyan jó érzés kapott el, amit utána üldöztem. Akkor csak annyi volt, hogy ettől az egy deci sörtől kicsit elszunyókáltam, így a faterék kényelmesen ki tudtak takarítani, megfőzték a vacsorát. Ez nekik jól is jött, így hagyták ezt a rituálét, hadd bonyolódjon. 

Nagyon közösségi gyerek voltam. Az óvodában mindennap megbirkóztam a legerősebb fiúval, és mindent én szerveztem: úszóversenyt, focicsapatot. Az óvodában azt is felfedezték, hogy elég jó képességeim vannak és az igazgatónő elkezdett engem külön naponta egy órát képezni. Amíg a többiek aludtak – én nem tudtam nagyon aludni, rendetlenkedtem –, inkább azt mondta, hogy gyere, tanulj írni, számolni, olvasni meg zongorázni. Mire iskolába kerültem, már írni, számolni, olvasni, osztani és szorozni is tudtam. Mivel saját írásom volt és nem tudtam úgy írni, ahogy tanították, ezért csak négyes voltam írásból. Pár hónap után kiharcoltam, hogy ne kelljen részt venni a matekórán, hanem olvashattam a hátsó padban egy másik lánnyal, aki szintén hasonló képességekkel rendelkezett. Tehát mi hátul olvastunk, és ha néha kérdeztek valamit, akkor válaszoltunk. Itt jött a galiba: a második osztály októberében megkérdezte a tanárnő, hogy a táblára felírt két számnak az összege mennyi, és én rosszat mondtam. Aztán próbálkozott még a tanár és kiderült, hogy a hármast a nyolcassal, az egyest pedig a hetessel tévesztem össze. Kiderült, hogy baj van a látásommal. 

Végül nagyon sok orvosi vizsgálat után bekerültem a szemészeti klinikára. Akkorra már alig láttam, minden tejföl volt előttem, ezt fehér vakságnak nevezik. Mivel a rendetlenkedés miatt nem tudtak velem mit kezdeni a gyerekszemészeten, átkerültem az organikus idegosztályra a Róbert Károly körúti kórházba. Ott kijelentették, hogy egy influenza miatt agyvelőgyulladásom van, és nagyon gyenge idegrendszerem van. Az agyvelőgyulladás nagyon komoly volt, 10 hónapig voltam vak. Ez alatt az idő alatt apám fel sem emelte a hangját, úgyhogy én élveztem a vakságot. Mindenki ajnározott, a nővérektől kezdve a kezelőorvosomig, aki megtanított gépírni vakon és fel is olvasott nekem. Én meg tanítottam egy kissrácot, aki béna volt. Egyedül voltam a kórházban gyerek, és ezt nagyon élveztem. Elvittek cirkuszba, állatkertbe, vidámparkba – mindezt mentőautóval. A nővérek külön főztek nekem, a nagyanyámék pedig minden másnap hoztak egy pár gyulai kolbászt, amiből minden nap megettem egyet. Aranyéletem volt. 

Arról volt szó, hogy meg fognak műteni Svédországban. Már megvolt a nap és az ágyam is. A koponyámon az Amerikai úton berajzolták, hogy hol fognak vágni, de még egy utolsó kísérletet próbáltak tenni. Egy akkoriban felfedezett Prednisolon kúrát próbáltak ki, amit Európában gyereken még nem próbáltak ki, de Amerikában már 2-3 gyerek is meggyógyult. Nálam 8 szemig ment föl a gyógyszerkúra, és 3 hét múlva már láttam. Ettől függetlenül maradtak vissza problémák, például a színtévesztés, lassú látásfelfogás és sok három dimenziós tárgyat, főleg az arcokat nem ismerek föl. Fáradékony vagyok. Én, aki az Egri Csillagokat kiolvastam az iskola előtti nyár egyik napján reggeltől éjfélig, egyre lassabban kezdtem olvasni. Az iskolában addig kitűnő gyerekből lett egy közepes tanuló. Ami érdekelt, abból kitűnő voltam: töri, földrajz, meg matematika. Ezekből nyertem iskolai versenyt, meg budapestit is. De nem lettem kiváló úttörő, mivel minden évben kaptam igazgatói rovót valamiért – hol egy diákot nyomtam át a lengő ablaküvegen, hol a tanárt vertem pofon. Így soha életemben nem voltam úttörőtáborban, pedig hatodikos koromtól szerveztem a lakótelep környékén lévő házakban élő öreg emberek segítését.  

Kimondott iskolai barátságaim nem is voltak, inkább apámmal meg anyámmal szórakoztam. Egészen 14 éves koromig csak a szüleimmel fogyasztottam alkoholt nyaraláskor meg kiránduláskor. Volt, amikor én hívtam meg őket a Balaton-parton egy borozóba. Arra gyűjtöttem nyáron, hogy meg tudjam őket hívni. Először apám hívott meg bennünket, utána anyám hívott meg bennünket, utána én. Ez a rundó ment körbe.  

Miután hallottam Gagarin történetét a rádióban, geológus űrhajós szerettem volna lenni, de ezzel a tudással már nem lehetett. Végül elmentem egy kereskedelmi szakközépiskolába, mert a matematikát is szerettem. Noha általános iskolában szinte sosem cigiztem, a középiskolában már az első nap rögtön rá gyújtottam. Akkor még szálanként is lehetett cigit kapni és pillanatok alatt fölment egy dobozra a teljesítményem. Akkor már mindennap ittam, amikor iskolába mentem. A sarki sörözőben már reggel megittam a felesemet. Szárazon szerintem négy év alatt egyszer sem értem be az iskolába. Ott is mind a négy évben kaptam egy igazgatói rovót. Irodalmi színpados voltam, kosárlabda edzéseken a lányok partnerei voltunk, mert nem volt elég lány. Elsőben megnyertük az iskolai foci bajnokságot.  

A középiskolában nagyon jó ivócimboráim és barátaim is lettek egyben. Olyannyira, hogy a középiskola után hárman egy műszakba, egy osztályra mentünk a Skálába dolgozni a híradástechnikára. Mindennap együtt ittunk, hétvégén totóztunk a sörözőben, egymáshoz följártunk, egymásnál voltak a bulik és mindig koncertre jártunk. Később egyre koptak le az osztálytársaim, mentek katonának. A Skálában én árultam először számítógépet Magyarországon nagy tételben. A Commodor 64 uralkodója voltam: én döntöttem, hogy a KFKI, vagy egy pártiroda mennyit kaphat az akkori készletből.  

Már a középiskolában is volt aktivista tevékenységem, hiszen én 12 éves korom óta kommunistának tartottam magamat. Már akkor elolvastam Lenin 22 kötetét és Marx Tőkéjét, tehát az elméletről nagyon sok mindent tudtam. A szüleim akkor még nem nagyon mertek beszélni a valóságról, de később már igen. 14 évesen bekerültem a KISZ-be, de nem léphettem be rögtön, hanem egy képzésen kellett részt venni, ami a kommunizmusról szólt, az ún. forradalmi szerveződésekről Magyarországon meg Oroszországban. A harmadik-negyedik alkalom után rájött a képző, hogy én többet tudok, mint ő, és beszélt a KISZ-titkárral, meg a párttitkárral, hogy jobb lenne, ha ő pihenne és átadná nekem a képzést. Így tehát én úgy voltam képzett, hogy az ötödik alkalommal már én voltam a képző. Nagyon jól sikerült. A következő évben már agitáció propagandista voltam az iskolai KISZ-ben. Ezen a képzésen kívül, amit utána még 4 évig én vittem, az volt a feladatom, hogy minél több diákot és 35 év alatti tanárt vonjak be a KISZ-be. A 4 év alatt a kétszeresére nőtt a KISZ-tagság létszáma. Nagyon komoly rendezvényeket szerveztünk. 

Az egyik példaképem Antal József volt, az igazgatónk, aki egy kiugrott pap volt. A világháborúban a Bakonyban volt pap, és kommunista ellenálló lett. Először ellenálló, utána kommunista, később Kádár lelki segítője. Volt egy negyedikes srác, amikor elsőbe mentünk, akkor volt negyedikes. Jól focizott, jól kosarazott, jól ping-pongozott, és lealacsonyodott az elsősök közé, és ő is a példaképem volt. Meg persze Gagarin és Leonov is példaképeim voltak addig, amíg el nem terjedt, hogy Gagarin nem biztos, hogy volt a világűrben. 1971 óta foglalkozom űrhajózással, az űrhajósok a példaképeim.  

1980-ban fölszólaltam a KISZ-kongresszuson, és elmondtam, hogy kellene még egy ifjúsági szervezet, mert ez el fog satnyulni, ha nincs vetélytárs, és nem jönnek be azok a fiatalok, akik nem értenek egyet a kommunista elvekkel. Pedig jobb lenne őket összeszervezni, mert akkor nem pipiskednének. Csak az volt a baj, hogy úgy be voltam rúgva, hogy ezt képtelen voltam elmondani. Mire másodszor elkezdtem és le lehetett állítani, az fél óra volt. Nagyon aktív voltam és ma is büszke vagyok arra, hogy egy valóban demokratikus kommunista felfogással működtem. Nálunk én voltam a KISZ-titkár, de alig beszéltem és a gyűlést is mindig más moderálta. Ugyanazokat az elveket használtam, amit ma használunk A Város Mindenkiében. Úgy éreztem, hogy oké, hogy kommunizmus van, csak nehogy diktatúra legyen. 

Az alkoholizmusom mélypontja 1983-tól 1994-ig tartott, közben 5 éves házasságom is volt. Albertirsán éltem, és ott is mindennap berúgtam. 1994. július 10-e óta nem iszom, éppen 21 éve. Ezt az Anonim Alkoholisták (AA) segítségével sikerült megvalósítanom. Ott is rögtön szervező ember lettem. Szerveztem az Amerikából bejövő irodalmat, hogy lefordítsák és kinyomtassuk. Országos találkozókat szerveztem. Egy dolgot nem tudtam szervezni: a saját életemet. Ahogy kijózanodtam, másnap hajléktalan lettem. Annyira örültem, hogy józan vagyok, hogy nem érdekelt, hogy milyen körülmények között élek. De valójában mindig is olyan ember voltam, aki a saját életét nem tudja menedzselni, viszont jól szervezi a többiek életét.  

Egy-két éve voltam hajléktalan, amikor megkeresett az egyik szociális munkás, aki Anonim Alkoholista társam volt, hogy szeretnék létrehozni a Hajléktalanok a Hajléktalanokért Alapítványt és azt kérdezte, be akarok-e lépni. Utána kiderült, hogy mindenki azért akar belépni, hogy legyen lakása. Én azt mondtam, hogy ebből kiszállok. Számomra egy érdekvédelmi csoport nem arról szól, hogy nekem legyen lakásom, hanem egy általános küzdelemről, aminek a következtében esetleg nekem is lesz lakásom. Akkor, amikor már mindenkinek vagy már sokaknak van lakása. Később ez a szervezet el is halt, ahogy meglett a vezetőség lakása. 

Ebben az időben az Anonim Alkoholistáknál voltam szinte egész nap. Találkozók tömkelegét szerveztem, új sejtek létrehozásában segítettem, vidékre jártunk le. Közben voltam piaci tróger, újságkihordó, segédápoló az OPNI-ban [Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet], alkohol reszortos közértben és terapeuta a pécsváradi drogterápián. Akkor már 7 éve nem ittam, és így elsősorban ezeket a tapasztalatokat kellett átadnom az ottani fiúknak, meg piacot keresni az általuk készített kosaraknak, festményeknek. Pécs után Pesten szórólapterjesztő ellenőr voltam, meg mosogató is. Voltam egy 100 forintos nagykerben áruátvétel-árukiadó vezető. A Skálában is voltam középvezető. De egyszerűen nem tudtam olyan gyorsan használni a számítógépet a szemem lassúsága miatt, ahogy a munka megkövetelte. Egy megfázás után azt mondták, hogy inkább találnak helyettem mást. Mindez 2003-ig tartott. 

2004-ben, amikor már le voltam rokkantosítva, úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom többet az alkalmazotti munkakereséssel. Épp akkor indult a Fedél Nélkül című lapban a művészeti pályázat, amibe elkezdtem írogatni az élettörténetemet. Próbálkoztam verssel is. Nem nyert, de berakták a karácsonyi ünnepi számba. Szinte azonnal terjesztettem is a lapot. 2005-ben megtalált egy tanár, hogy menjek el az osztályába beszélni az életemről. Az AA-ban megtanultam, hogyan kell röviden vagy hosszan beszélni az életemről, így elég jól ment. Az első iskolai meghívás után olyan kapcsolatom lett ezzel a tanárral, hogy az elmúlt hat év szentestéjét náluk töltöm. Először két gyerek volt, most már öt gyerek van.  

2006-ban voltam először külföldön. Madridban voltunk egy konferencián: kilenc magyar szociális munkás, meg én, hajléktalan emberként. Összesen negyven szociális munkás volt a konferencián, és amikor először fölszólaltam, hogy Balog Gyula vagyok, hajléktalan, hulla csönd lett. Mondom, mi bajuk van ezeknek? Egy hajléktalan a konferencián? Van egy hajléktalan ember, ez a probléma? Hát, azt mondják, valahogy így. Ezután azért is harcoltam, hogy minden hajléktalanságról szóló konferencián legyen egy hajléktalan ember, és ezt sikerült is kiharcolni. 

A Menhely Alapítvánnyal 2-3 évig próbálkoztunk pályázatot szerezni arra, hogy folytathassam az iskolai előadásokat. Akkor azt mondtam, hogy én nagyon szívesen beszélek akár 6 órát is magamról egyfolytában, de jobb lenne, ha csapatban lennék. Én mindig csapatszellemű ember voltam, még a focipályán is. Mondtam, hogy állítsunk össze egy csapatot, amiben főleg érintettek vannak. Ez végül sikerült és 2009-ben nyertünk egy pályázaton is. 2009. június 2-án voltunk először hárman egy iskolában előadást tartani Dunakeszin. A pályázat segítségével elkezdtük az iskolai programot, és kaptam érte fizetést is. Ezzel a fizetéssel már meg tudtam valósítani azt, hogy legyen szabadidőm és számítógépen ki tudtam kutatni az iskolai elérhetőségeket és értesíteni őket a programról. A bevállalt 35 helyet egy év alatt 37 iskolai előadást tartottunk. Ez lett az „Első kézből a hajléktalanságról” néven futó program. 

A 2009-es év azért is érdekes, mert Bende Anna és Udvarhelyi Tessza akkor ült le velem a Westend előtt, és arról beszélgettek velem, hogy szeretnék-e négy amerikai aktivistával együtt egy képzésen részt venni. Mivel az újságírói státuszom amiatt szűnt meg, mert korábban agresszív voltam egy hajléktalan kolléganőmmel, akit szintén elhívtak erre a képzésre, ezért békítő tárgyalást kellett véghezvinni kettőnk között, ami nagyon sikeres volt. 2009. augusztus 8-9-10-én volt ez a háromnapos képzés a Picture the Homeless [Képzeld el a hajléktalanokat] aktivistáival. Tizenöt ún. szövetséges, akinek rendben van a lakhatása, tizenöt hajléktalan ember, és a négy amerikai volt ott. Nagyon sikeres volt, és ezután alapítottuk meg A Város Mindenkiét (AVM). Azt hiszem, én voltam sok szempontból a legtapasztaltabb, úgyhogy Tesszáék elég gyorsan szóltak is, hogy fék, Gyula, hagyd a többieket is érvényesülni.  

2010-ben Gosztonyi Géza meghívott egy tapasztalati szakértő képzésbe. Ennek révén én 2010 októberétől az emberi erőforrások minisztériumában voltam gyakornok és 2011 februárjában fizetett munkatárs lettem. A médiareferens nem bírta kihagyni azt a feldobott labdát, hogy engem föl ne vegyen egy havi 30.000 forintos állással. Habár a szerződésben az volt benne, hogy a feladatom a minisztériumi együttműködés megszervezése a hajléktalansággal kapcsolatban, valójában csak báb voltam.  

Három év önkéntesség után a Menhelynél nemrég újra tudtunk nyerni pénzt az iskolai programra. Egyre több iskola hívott vissza, és most az volt a feladat, hogy vidéken is elterjesszük ezt a programot. Most két csapatom van, egy AVM-es és egy Menhelyes. Aztán még egy fogás jött a menübe, az élő könyvtár. Én még Anonim Alkoholistaként kezdtem élő könyv lenni, akkor alkoholistaként. Most megtalált a Kazinczy élő könyvtár is, ami a Szimpla romkocsmában van. Első kölcsönzőm a Kazinczy élő könyvtárban André Goodfriend volt, épp akkor az amerikai nagykövetség ügyvivője. 

A Város Mindenkié fő célja, hogy a társadalomtudós szövetségesek segítségével a hajléktalan embereket vezető szerepbe helyezze. Én voltam már munkacsoportnak is koordinátora. Az emberek jöttek és szerették a munkacsoportot, de elég trehány vagyok, főleg az adminisztrációban, úgyhogy nem ment jól. Utána folyamatosan jártam iskolákba előadást tartani az AVM-mel is. Voltam külföldön is: Amerikában 10 perces, Lipcsében 6 perc 20 másodperces, Prágában 10 perces előadást kellett tartani egy-egy szövetséges taggal együtt. 

Nagyon sok minden szervezésében részt vettem. Még polgári engedetlenséget is szerveztem, de magában a polgári engedetlenségben nem vettem részt, mert annyira erős dohányos vagyok, hogy Amszterdam és Chicago, meg New York és Detroit között is rágyújtottam a repülőn. Nem fogok 5-6 órát ácsorogni a rendőrökkel szemben, ha nem tudok kimenni dohányozni akkor, amikor én akarok. De valójában lehet, hogy bepisilnék, vagy véletlen begörcsölne a lábam, az elvitelnél. Mi lenne, ha ebben a helyzetben kirúgnék, a rendőr meg agyonver ijedtében. Ezért nem vállalom be. 

A képzések tartásában az AVM-ben elég komoly szerepeket kapok és vállalok. Például a pécsi AVM-sejt képzésével is nekem kell foglalkozni. Az újabb tagok alapozó képzése szinte 6 éve az enyém. Ugyanúgy, ahogy régen a KISZ-ben az újoncokat én nevelgettem, most is ez az egyik feladatom. Moderálás képzést is tartottam már több szervezetnek is. A fő célom az, hogy az AVM minél nagyobb mozgalom legyen. 

Én mindig úgy dolgozom, hogy ha egyéni munkám van, akkor is magam mögé rakok egy csapatot. Ugyan egyedül voltam minisztériumi tanácsadó, de mindig ott állt mögöttem a csapat. Most is van egy pécsi alcsoport, 8 fővel, és mindig viszek magammal embereket, mindig megkérdezem a véleményüket. Nem szeretek egyedül dolgozni. Jó érzés, hogy a felelősség szétoszlik, a másik meg, hogy 12 éves korom óta azt mondom, hogy nem akarok diktatúrát. Ha nem akarok diktatúrát, akkor csak demokráciát akarhatok. Ha demokráciát akarok, akkor komoly dolgokban nem döntök egyedül. Mert azt, hogy ezt a széket balra rakom, vagy jobbra, az le van szarva, de hogy kit hívok meg arra a kerekasztalra, azt nehogy már én egyedül döntsem el. Legfeljebb javasoljam.  

Az élet bármely területén vannak jó, meg rossz pillanatok, és általában az egyik követi a másikat. Én 15 évig a 12 lépéses programon nevelkedtem, és ezeket használom ma is. A 12 lépés semmi másról nem szól, csak a személyiségfejlesztésről azért, hogy ne igyál. A 12 első pontja az, hogy nem fogyasztok alkoholt, és hajlandó vagyok változni. A 12-ből 11 és fél arról szól, hogy ne igyál. És amíg ezt csinálom, addig sikerek, örömök és bánatok egymás után fognak jönni. 

Többször tartottam előadást a Corvinus Egyetemen és az ELTE-n is szociológusoknak és szociális munkásoknak. Ez nagy élmény, de amikor látom egy negyedikes diákon, aki 9 éves, hogy 1 óra 55 percig tud koncentráltan figyelni, aktívan részt venni egy iskolai előadáson, és utána is odajön kérdezni, na, az a legnagyobb élmény. Vagy amikor egy diák leszólít a villamoson, hogy szia, Gyula bácsi, képzeld el, azóta már a negyedik hajléktalan emberrel kommunikálok, az nagyon fontos nekem. 

Nekem van egy bizonyos rátermettségem, amit szeretném, hogy hasznosítson az AVM, és ezáltal a hajléktalan és lakásszegénységben élő emberek. Az AVM dicsősége az én dicsőségem. Én akkor érzem jól magam igazán, ha az AVM-nek vannak sikerei, eredményei. Hatalmas öröm volt például, amikor az AVM-mel megnyertük másodfokon is a zuglói kunyhólakók perét és kaptak kártérítést a kunyhóik elbontása miatt. Gondolkoztam, hogy vigyek-e pezsgőt akkor is, amikor az Alkotmánybíróság elgáncsolta a szabálysértési törvény hajléktalan embereket büntető részét. Én úgyse ihattam volna belőle, de az nagyon komoly érzés volt. Vagy amikor Kispesten az önkormányzati ülésen voltunk ás bevonultunk vagy harmincan aktivisták, köztük az a két ember, akinek a szociális bérlakásáról volt szó, és végül megszavazták nekik a lakást. Az is nagy siker, amikor valakit először viszünk iskolai előadásra, és látom rajta az érdeklődést meg az örömet, hogy túl tud lenni a nehézségeken és a félelmén, és hogy tud előadni. 

A rossz dolog az aktivizmusban az, amikor például Kocsis Mátéval kellett két órán keresztül vitatkoznom. Két asztal volt köztünk, de így is, amikor kicsit megemelkedtem, ő hátradöntötte magát. Mögötte ült 3 grácia – gyakornokok talán – és amikor valamit mondott, akkor elkezdtek bólogatni. Vagy az ötödik kerület polgármestere, Szentgyörgyvölgyi Péter, akivel háromnegyed órát vitatkoztam, és tudtam, hogy nem sok értelme van. A Kocsisnál is azt éreztem, hogy nem sok értelme volt, de aztán meg három hét múlva elindította a Lélek programot, aminek a keretében hajléktalan emberek szociális bérlakáshoz juthatnak. Tehát nem hiába mondtam neki 20-szor a két óra alatt, hogy szociális bérlakás. Vannak nagyon nehéz helyzetek. A társaimnak, akiket éppen kapkodnak föl a rendőrök, vagy húznak a lépcsőházban, nem könnyű, kellemes pillanat, de én ezt nem bírom idegileg.  

A Város Mindenkiének ma már van neve. 6 év alatt szerintem egyetlen egy magyarországi szervezet sem szerzett magának ekkora nevet, mint mi. Igaz, nagyon különleges eset vagyunk, hiszen két, eléggé távoli társadalmi osztály együttműködése adja ennek a speciális munkának az alapját. Egyedül vagyunk hajléktalan érdekvédelmi csoport Magyarországon. Vannak hajléktalanellátó szervezetek és vannak érdekvédelmi szervezetek, amik a hajléktalansággal is foglalkoznak, de kimondottan hajléktalan érdekvédelmi csoport nincs egy sem. Ebből a szempontból is egyedülálló. Az egész világon is egyedülállók vagyunk, hogy így működjön együtt két különböző társadalmi osztály. Nálunk vannak vezető személyiségek, de senki nem lesz főnök. Mindenhol máshol meg főnökök vannak. Nem tudom elképzelni, hogy két társadalmi osztály hogy tud együtt dolgozni úgy, hogy ha a főnök az egyikben van benne. Sokan nem tudják elképzelni, hogyan lehet egy csoportot úgy fenntartani, hogy nem vagyunk jogi személy, és nem kunyerálunk mindenkitől pénzt. 

Öt évvel ezelőtt volt utoljára egy párkapcsolatom, meg is őszültem bele, ki hullott a hajam. Egy hónap alatt őszültem meg, és egy év alatt visszabarnultam egy AA-s program segítségével. Valószínűleg rákos voltam. Nagyon válogatós vagyok, meg félek a párkapcsolattól. Ez már alkoholista kezdő koromban kialakult, hogy nem voltak hosszú párkapcsolataim, mert mindig annyira részeg voltam. Vannak barátaim is, de ők mind aktivisták. Régen inkább ivócimboráim voltak. Talán osztálytársaim közül barátoknak nevezhettem időszakosan egy-egy embert, de a múltamból senki nem maradt meg. Ahogy kijózanodtam, onnantól kezdve azok, akik azelőtt voltak, eltűntek az életemből. A legjobb kapcsolatom azokkal van, akikkel erkölcsileg egy úton megyünk, így elsősorban az aktivistákkal. Nagyon kedvelem néhány hajléktalan társaimat is, meg például az egyik főnökömet is, a Fedél Nélkül-lapszerkesztőt, aki szintén hasonló gondolkodású, mint én. Ezekkel az emberekkel jól meg tudom magam értetni. 

Én úgy érzem, hogy nem nap mint nap a konyhában, meg a fürdőszobában, meg az ágyban kapom meg ezeket a páromtól, hanem apránként a harcostársaimtól. Lényegében egy nagy családban élünk. Nagyon sok érintett ember, akinek nincs rokoni kapcsolata – mert a hajléktalan embereknek ez gyakran megszűnik – azt mondja, neki igazán ez a családja. Én is mondhatom ezt. Csak nekem annyiban tágult ki, hogy nagyobb az ismeretségi köröm és én a szövetségesekkel is barátibb viszonyban vagyok, mint a többiek. Most voltunk nyáron a Bánkitó Fesztiválon, ahol csak szövetségesekkel voltam. Előadóként voltak ott még rajtam kívül hajléktalan emberek, de ők elmentek és éjszaka én voltam egyedül érintett a bulikon. Táncoltam velük, együtt voltunk a campingben, mindenhol, és abszolút nem éreztem magam kevesebbnek. Amúgy sem érezném magam lealacsonyító helyzetben, mert én úgy is kiharcolom magamnak, de jó volt velük ott egyenrangúnak lenni, együtt szórakozni.  

Nekem 1971 óta az az álmom, hogy hol egy eldugott szigeten, hol a Marson, hol a Holdon próbálom megvalósítani, hogy egy igazságos és békés társadalom legyen. Minél jobban öregszem, annál jobban távolodik ez az álom. 1983 környékén azért kezdett el távolodni, mert akkor ábrándultam ki a szocialista rendszerből. 1990 és 94 között voltam a mélyponton, így nem éltem át a rendszerváltást, de igazán nem is bíztam benne. Nem tartom a kapitalizmust jó megoldásnak. Jobb lett volna inkább valahogy kipofozni ezt a szocializmust.  

Ha el vagyok keseredve, imádkozni szoktam. Mint anonim alkoholista, minden lefekvéskor imádkozom. Ima közben mindig gondolok valamire. Bármit megtennék azért, hogy tényleg egy igazságosabb rendszer legyen. Ezért először kijózanodtam, most pedig aktivista vagyok. Mondjuk, politikus nem leszek, mert arra képtelen vagyok. Egyszer megkörnyékezett valami zöld párt, hogy legyek a képviselője, de aztán gyorsan letettek róla. Célom az is, hogy kikecmeregjek ebből a 8 m2-es szobából, és végre olyan önálló lakásom legyen, hogy a WC-re is ki tudjak menni meztelenül, mert a szobában úgy szoktam lenni. Tehát ez az intimitásom meglegyen.  

Amíg van életcélom, addig nem fogom rosszul érezni magamat. Persze lesznek rossz pillanataim, például meg is őszülhetek, mert nem kellek a barátnőmnek, és haragszom rá, de mindig meg tudom védeni magam. Ahogy észrevettem, hogy baj van, akkor egy fél év után regeneráltam magam. Mindig kell egy olyan pozitív cél, ami nem az enyém, nem az én egyéni célom, hanem egy közösség, vagy az egész társadalom célja. Nekem ez ad erőt és ezzel nem vagyok egyedül: több AVM-es társam is mondta, hogy milyen jó közösségben lenni és milyen jó egy közös célért küzdeni. Persze vannak veszekedések, viták, meg minden, de emberi kapcsolatok jönnek létre. Itt olyan embereket ismerhetek meg és olyan emberekkel vitatkozhatok, akik addig elérhetetlennek számítottak. Ha erős egy közösség, olyan dolgokat el lehet érni, hogy előre el sem lehet képzelni. Az, hogy hajléktalan emberek repkedjenek Európában egyik nagyvárosból a másikba, ez szinte hihetetlen. Az AVM-ben szinte minden tagunk járt már külföldön, némelyik nem is egyszer. Az egyik tagunk beszélt az Európai Parlamentben, én pedig felszólaltam a magyar parlamentben. 

Számomra nagyon fontos, hogy pozitív irányba tudjam változtatni az embereket és lehetőséget adjak arra, hogy változzon a gondolkodásuk. Mert nem én fogom megváltoztatni kalapáccsal, vésővel a kezemben, nekem csak egy szám van. Lehet, hogy már közel 10 ezer diákot és tanárt is elértem az iskolai programmal. Hallok olyan visszajelzéseket, hogy az a gyerek, aki rugdosta a hajléktalan embert a ferencvárosi stadion aluljárójában, közben elment szociológusnak. Hallani már azt is, hogy egyes politikusok ki merik ejteni a szájukon, hogy szociális bérlakás. És ma már nem probléma, ha Balatonföldváron, a hajléktalan-ellátásban dolgozó szociális munkások országos konferenciáján megjelenik egy-egy hajléktalan ember. Már nem ugranak a vízbe, mint 2009-ben, amikor egyedül én voltam ott úgy, hogy a Menhely azt mondta, hogy nem tartja meg az előadását, ha én nem mehetek oda. 

Azért szeretek nagyon képzést tartani, mert így átadhatom másoknak a tudásomat és a tapasztalatomat. Én ebből a szempontból egyáltalán nem irigykedek. Ha valamit én tudok, azt tudja más is, és az nekem öröm, ha más jobban megcsinálja, mint én. Persze biztos, van egy kis irigység bennem egy pillanatra, de az én személyiségfejlesztő programom éppen az, hogy minden negatív érzést nyomjak el magamban, és a pozitívakat nyomjam föl. Ez a munkám, mindennap csinálom. Szeretnék úgy meghalni, hogy nem vagyok egyedül. Szeretném minél hosszabb ideig átadni a tapasztalatomat. Akár 101 évesen is szívesen beszélek arról, hogy milyen volt a hajléktalanság. 

Az interjút Németh Bálint készítette. 

Az interjúban említett szervezetek: 

Anonim Alkoholisták: www.anonimalkoholistak.hu
Fedél Nélkül: www.fedelnelkul.hu
Menhely Alapítvány: www.menhely.hu 
A Város Mindenkié: www.avarosmindenkie.blog.hu