A gyerekem születése óta, aki most két és fél éves, a Közélet Iskolája kritikai pedagógia képzése az első „tanfolyam”, amire vállalkozom (leszámítva a szintén a Közélet Iskolája által szervezett szociodráma műhelyet, de az mindössze egyetlen délután volt). Úgyis mondhatjuk, hogy egyedül ennek nem bírtam ellenállni. Magáról a kritikai pedagógiáról először éppen a gyerekem születésének nyarán olvas(gat)tam a vízparton a Fordulat vonatkozó számában, később letöltöttem a Közélet Iskolája erről szóló könyvét is, amit nagyvonalúan ingyenesen elérhetővé tettek a honlapjukon. Majd próbáltam ezekből tanárként praktikusan is meríteni, de nehéz volt élő segítség nélkül, kizárólag a könyv alapján elképzelni a feladatokat, elsajátítani egy módszert. Ennek az egyik oka a képzés tanulságai szerint pontosan az, hogy a kritikai pedagógiai nem annyira módszer, mint inkább egy gyakorlat, kvázi létmód, az iskolán kívül is gyakorolható politikus szemlélet.

Ez nem azt jelenti, hogy ne kapnánk módszertani tippeket is. Inkább azt, hogy ezek a tippek sok esetben akár még ismerősek is lehetnek máshonnan, mert nem önmagában ezekből következik az, hogy az ember kritikai pedagógiát csinál-e vagy sem. Ehelyett van három alapvetés, és az egyik pontosan annak a felismerését jelenti, hogy mindenki rendelkezik tudással, a diák is, viszont abszolút tudással a tanár sem rendelkezik. Ezért a kritikai pedagógia nem egy fentről lefelé csepegtetett tudásátadási folyamat, hanem folyamatos cserekereskedelem, amely során a „tananyag” a résztvevők és a csoport felől íródik újra, nem pedig egy megkérdőjelezhetetlen és fentről kapott dolog. Praktikusan ez egyrészt úgy nézett ki, hogy nagyon kevés volt a monológ, sokkal több a párbeszéd. De ha erről valaki egy parttalan „mindenkinek igaza van” helyzetre asszociálna, akkor még tévúton jár, mert rengeteg konkrétumot tanítottunk meg egymásnak már az első három napon. Ennek a tudásnak az egyik részét, hogy a tudáscserénél maradjak, én a csoporttársaimtól kaptam.

Mert az is a tananyag része volt, hogyan működjünk együtt csoportban. És hogy tanárként te hogyan facilitálhatod majd ugyanezt. A kritikai pedagógia fókuszában sem az egyén fejlődése, hanem az egyén és csoport viszonya áll, bár persze az egyén önmagában is fontos, de az nem a kritika pedagógia területe, ha jól értem. Azt vettem észre, hogy sokak számára tök természetes működési mód az, amiről egy ponton kiderült, hogy „súlyozott moderálásnak” hívják, tehát hogy aki beszédesebb, az egy kicsit hátrább lép, míg a csendesebbek próbálnak többet beszélni. Ez a moderátoron is múlik, de nem megy a résztvevők erőfeszítése nélkül. Sokan még a szünetben is így viselkedtek, ez viszont azt jelentette, hogy a kritikai pedagógia a szünetekben sem szünetelt. És ez nem volt mindig könnyű, főleg, hogy mint az a fenti példámból is látható, kicsit az ember saját alkatával való szembemenést is igényelte. De baromi szimpatikus volt nekem, hogy Panni és Tessza már a legelején lefektette a közös szabályok általuk javasolt szempontjai között: szabad „passzolni”, de alapvetően a cél mégis az, hogy mindenki feszegesse a határait. Miközben a csoport működése során mindig figyelnünk kellett egymásra, ez nem jelentette a kényelmetlenség totális kizárását. Ez számomra azért tűnt nagyon hitelesnek, mert szerintem erőfeszítés és határfeszegetés nélkül akkor sem lehet fejlődni vagy ad abszurdum változtatni a fennálló renden, ha alapvetés, hogy egy oktatási folyamatba nem férhet bele a másik megalázása vagy akaratán kívül kényelmetlen helyzetbe hozása. Mindenkinek egyénileg, szabadon kell eldönteni, hogy saját határait miben és mennyire feszegeti. A csoport ebben (is) segít. Passzolni: szabad.

Herczog Noémi, résztvevő