Április 15-étől 18-áig vehettem részt életem első (ez a tény engem is meglepett) Közélet Iskolája képzésén. Évek óta rendszeres (mondhatni visszaélésszerű) képzés-járó vagyok; Budapest, Pécs és Kunbábony között ingázva szedtem magamra azt a tudásbéli és módszertani háttért, amelyre tevékenységem során támaszkodhatok. Ebbe a folyamatba illeszkedett az Iskola kritikai pedagógia képzése.
3 nap intenzív tanulás, párbeszéd, gyakorlat és folyamatos gondolkodás megerőltető lehet, ám számomra pont az ezt kísérő intenzitás dobott fel annyira, hogy 8 óra után nem fáradtan botorkálva, bóbiskolva mentem haza minden este, hanem tettre készen, gondolatokkal telve és elégedetten konstatálhattam: aznap annak ellenére vettem részt valami hasznosban, hogy a 4 fal között még a nyárias időjárást sem érzékeltem.
Ahogy azt többen is kiemeltük a képzés elején, a kritikai pedagógiai valójában az, amit sokan, régóta csinálunk, csak éppen nem tudatosan. Ezért is tekintettünk hiánypótlóként a képzésre, hiszen szilárd alapok nélkül nehéz építkezni. Módszertanában szerteágazó, rugalmas és sokszínű, filozófiájában pedig szilárd és elkötelezettséget követelő elmélettel ismertettek meg minket „képzőink”, beszélgetőtársaink. Egy szellemiséget megtanulni nem lehet. Megérteni, alakítani, ízlelgetni, elvetni részeit és kiemelni rejtett vonatkozásait, ez a folyamat, amelyen 3 nap beszélgetés alatt mentünk át. Segítségünkre pedig az a módszer volt, mellyel a képzők mederben tartottak minket. Azt tanultuk, ahogyan tanultunk.
A 3 nap alatt felvázoltuk a kritikai pedagógia elméletét, az azt művelő „játékmester” ismérveit, magyarországi példáit (mert bizony vannak azok is, múltban és jelenben is), beszélgettünk a minket körülvevő társadalmi valóságról és végül arról, amitől a legjobban féltünk, a próbatanításról. Az utolsó nap gyakorlatorientált tematikája megriasztott és egyben meg is erősített minket: nem lehetetlent vállaltunk.
Aznap este, hazafelé a vonaton sem tudtam az előttem lévő könyvre, vagy a másnapi erősen hiányos egyetemi beadandóimra koncentrálni. Pörögtek a gondolataim, miközben a testem erősen tiltakozott a 3 napos igénybevétel utáni ébren maradáshoz. Így aztán zavaros álomba merültem, melynek tárgya természetesen az előttem álló gyakorlati megvalósítás volt. Mondhatjuk tehát, hogy teljesítendő próbatanításom egy lázálom eredménye lesz, remélem annak azért a jobbik fajtájából.
Köszönöm az inspirációt a képzőknek, a társaimnak, a szép időnek! Nem lehet elég korán felismerni, hogy mi az, amivel valódi változást lehet elérni. De nem elég tudni, merni kell tenni is érte.
Ezért sok bátorságot és jó munkát kívánok mindenkinek!
Aradi Fanni Sarolta, az AVM Pécs aktivistája
Fotók a képzésről >>>
Fotó: Várady István
